Dodosi

Mondta Márkó, a házigazdánk, hogy hétvégén azért itt más. Akkor sokan vannak. Aggódtunk is egy kicsit, hogy majd özönlenek a túristák, a hétvégi házak tulajdonosai nekilátnak füvet nyírni, flexezni, zaj lesz és kiabálás, autódudálás, szitkozódás a parkolás miatt - el is mentünk szombaton Dodosiba.

Dodosi közel van - úgy hét kilométer - itt van róla egy szép kép, amit nem mi csináltunk. De igazából azért indultunk oda, mert utunkon Szerzzsel elhaladtunk a Dodosi híd alatt, aztán kanyar, és a restoran, jó kis falusi strandnak tünt. Gondoltuk, ha már úgyis sok lesz az ember, hát menjünk ide, ahol alapból sokan vannak.

ez Dodosi a vízről nézve, ahogy mi láttuk

ez a kocsma/strand, ahol már estefelé nem voltak túl sokan

még egy búcsúkép Dodosiról

a híd, amin autók is mennek át, mellette a másik strandkocsma

ez meg csak úgy.

Az út tehát valamivel több, mint hét kilométer, a szintkülönbség 150-170 méter - felfelé aztán lefelé. Bepakoltunk naptejet, fürdőruhát, törülközőt, fél liter vizet, kalapot, sapkát, kendőt, távcsövet, fényképezőgépet, telefont, nekivágtunk. 35-36 fok árnyékban. Árnyék azért elég ritkásan volt, különösen mert szokásunk szerint nem indultunk 11 előtt.

Hihetetlen út volt, az öböl, majd a folyó majd a tó egyre táguló perspektívában, a ragyogó kék víz és a zöldezüst növényszigetek, leírhatatlan, és úgy tűnik, fényképen is nehezen visszaadható. Azért megpróbálom.

ez itt még csak a mi letérőnk, ha ide felkapaszkodik az ember, még dönthet, hogy tovább, Podgorica vagy minden más irányába, vagy Dodosiba. Könnyűnek tűnik a táv.

és a látvány egy része

furcsa alakzatok

hogy ez mi, arról fogalmam sincs, de szép, és sok van hasonló a köveken

itt már mondjuk az út felénél

Egyszercsak elénkbukkan egy nagy betonplacc, parkoló, mint a kiírás mutatja, vásár vagy piac szokott itt lenni, a felfestésekből az látszik, hogy sportesemények - valamifajta labdajátékok - pályája, ami különösen vicces, mert oldalt kemény szakadék van, ha itt kigurul a labda, hát kérdés, hogy ki hozza vissza.

ez a kilátás a pálya széléről

van valami gyalogosoknak való túrista út is, de mi maradtunk a hosszabb, de biztonságosabbanak tűnő autóútnál, lelkünk mélyén reménykedve, hogy valaki megszán, és felvesz. Odafelé találkoztunk ugyan kevés autóval, de mi sem integettünk, ők sem álltak meg.

ezt a képződményt odafelé és visszafelé is megcsodáltuk.

ez már a finis, ezek a gyerekek mind Dodosiba mentek.

a temető

itt meg régebben a központ lehetett, telefonáló hely, telefonfülke most is van, és valami, ami talán bolt volt .. Előtte ülő alkalmatosságok, biztos még mindig történik itt valami olykor.

Ez pedig már a restoran, átkeltünk a hídon, elszalasztottunk egy szürkegémet - épp láttuk, ahogy felszáll és lusta szárnycsapásokkal eltünik a szemünk elől, de mire elővettem a gépet, nem volt sehol..

az étlap, hogy emlékezzünk az árakra.

Csapoltból tuborg volt, ez a zöld itt a legelterhedtebb fajta, és nincs kicsi vagy nagy, hanem három decit adnak egy ötvenért.  Amúgy érdekes a kisüveg/nagyüveg kérdés, de erről majd máskor, és talán nem is én.

A strand sajátossága, hogy a közelben tehenek is fürdenek itt. A biztonság kedvéért vártunk egy félórát, amíg elmentek, mert azt gondoltuk, hogy ennyiidő alatt kitisztul a víz. Persze azt nemláttuk, hogy hova mentek, mehettek nyugodtan egy kicsit feljebb, a kanyar után, egy árnyasabb helyet keresni.

És a meglepetés, ami tulajdonképpen nem is volt az: láttuk, ahogy Szerzs reggel tisztogatja a hajóját, és bepakol egy nagyobb orosz családot, majd távoznak. Na, gondoltuk, ez a nagy túra lesz, és reméltük, hogy találkozunk. És így is lett! Örültünk egymásnak. És megint az volt, hogy a négyórás túra náluk is több, mint ötórás lett.

vizinövény, pont, mint a ráckevei Dunaágban

egy többször átépített ház

ezt már láttuk odafelé is

Más a fény

hihetetlenül csillog a tó

És akkor szerencsénk volt, illetve bejött, amit reméltünk . Megállt egy autó, és a hátralevő négy kilométeren, ami a kereszteződésig volt, elhozott. Nagyon jól tette. A két nájszgáj érezhette, hogy nagyon meleg van, és ahhoz képest, hogy reggel komoly szél volt, most már egy enyhe fuvallat sincs. Számítottunk arra, hogy lesz egy kis árnyék, de az nem sokat segített. Szóval pont jókor jöttek. Biztos volt negyven fok napon. Hiába kentük be magunkat, eléggé leégtünk. Aztán a kereszteződéstől hazáig már csak gyönyörködés és séta. Szép napunk volt.

Még sokminden érdekes volt Dodosiban, jó sodrású víz, családok, párok, gyerekek, kutyák, tehenek, különböző vizijármúvek, másik kocsmák, de nem lehet ide mindent beírni. Ha Karucban jársz, ez a túra Dodosiba kötelező. 

Ülünk a Waterfrontban.

Waterfront

A srác, aki amúgy futballedző, épp egy haverért jött ki a partra, aki egy lányt is hozott magával, mi meg épp befejeztük a tárgyalást a házigazdánkkal telefonon, hogy mit is hozzon holnapra – paradicsom, paprika, hagyma, szalonna, tojás –  nehéz a kommunikáció, mondom az apósnak, aki a helyi nyelven kívül csak oroszul beszél, hogy izvinyítye minyá ja davno nye gavarila pa russzki, nevet, mondja, hogy ő se, eljutunk a pomidorig, aztán mégis hívja a vejét (biztonsági főnök a reptéren), hogy tárgyaljuk le angolul, de a telefont már Viktornak adja át, beszéljen férfi a férfival férfi dolgokról, így beszélgetünk, végül a szalonnáról, ami google fordító szerint oroszul bacon, végül is a slanina, mint szerb szó jut eszembe, ez átmegy … - na szóval akkor látjuk csak, hogy a lépcsőnk aljában autó, autóból kiugrik egy fiú és egy lány, autó el, a zöld csónak pedig épp a stéghez simul, integetünk, megvárnak, nem kell telefonálni (már épp bizonytalankodtunk, hogy hogy is van ez az előhívószámmal -) itt vagyunk.

A hattyú/liba helyi kikötőőr nem nagyon akar elengedni, ő is jönne, vagy csak jelez, sziszeg, nyújtogatja a nyakát, az az érzésünk, hogy mindjárt elkapja az utolsónak beszálló fiú bokáját.

Jó lenne már a nevét tudná a srácnak, (közben megtudtuk, Márkó, ami vicces, mert erősen emlékeztet az egyetlen Márk nevű felnőtt ismerősünkre) ismerősként üdvözöl, mondja, hogy látta, hogy tegnap csónaktúrán voltunk, kérdezi, milyen volt, mondjuk, hogy tökéletes, mondja, hogy nájszgáj, ugye, mondjuk, nagyon, és örülünk, mert róluk is azt mondta a tegnapi fiú, Szerzs, hogy nájszgájok, csak a főnökük, akiktől bérlik a helyet, gáz, erről külön sztori van, majd később.

Csobbanunk egyet, isteni a víz, rajtunk kívül nincs más vendég. Egész nap alig volt egy hang, reggel némi terefere Draskónál a parti étteremben, inkább a személyzet, mint vendégek, aztán mintha a házigazdánk apósa beszélgetett volna valakivel. (Az ajtó félszárnya nyitva, betámasztva egy szúnyoghálós fakeret, egy puffal beszorítva, úgyhogy ha ki akar jönni, elmozdítja a puffot, kiemeli a fakeretet, és úgy jön ki.) Korombeli idős úr. Kérdezte még tegnap Viktort, hogy jó-e nálunk a tévé, egy röplabda meccset nézett épp, mondta, hogy jó, persze (később muszáj lett kipróbálni, hogy ha véletlen nem jó mégse, ne legyen, aztán este, mikor jöttünk haza, a tévében épp a Traviáta ment.

Hihetetlen volt a csend egész nap. Nagy esemény, ha átmegy a színen egy kacsacsalád, vagy ha észrevesszük, hogy a félig elsüllyedt csónak megint kicsit másként fordult. 

A tükröződés mindig változik, ahogy a szél borzolja a zöldszigetet, vizinövénytelepet, mindig másként süt a nap a levelekre, a sárga virágokra (vizitök, ezt az Angyaliszigeten így hívják).

Sokáig aludtunk, kávéztunk, reggeliztünk, elkészítettük a mai címlapfotókat, aztán aludtunk egyet, majd lassan készültünk a mai strandolásra.

Az a menetrend, hogy este, amikor besötétedik, rákezdenek a békák, egészen izgalmas koncert van, sokáig, csodáljuk a hihetetlen csillagos eget, aztán elalszunk, és izgatott csivitelésre riadunk, elhallgattak a békák, és a madarak kezdik kelteni a napot. Ahogy felkelt a nap, szünet lesz, fecskék, de inkább izgatott verebek – innentől visszaalszunk. Az emberek kilenc előtt nem mozdulnak, de belőlük úgysincs sok.  

A napokban – mintha már annyi ideje lennénk itt, ez csak tegnap lehetett – az volt az esemény, hogy három öregúr tanakodott egy csónak felett, buherálták, picit talán még flexeztek is, aztán annyi, nem volt mozgás. Hajnalban pedig a vendéglős, Draskó, akit bemutattak nekünk, feljött beszélgetni az első este, jó ember, mondja Szerzs, megengedte, hogy kikösse a hajóját, pedig nem is idevalósi, de megkérte szépen, ő megengedte, mások meg nem kérik meg, és azoknak aztán tönkre is vágják a hajójukat, szóval ez a jóember Draskó a halat pucolta reggel.

Akkor most – sok kanyar után – térjünk vissza ide, a Waterfrontba. Isteni a víz, lábnál talán kicsit hideg, jókat úszunk, inkább lubickolunk. Az apró halak örömmel vetik magunkat a lábunkra, aztán gyorsan továbbúsznak.

Marko folyamatosan dolgozik, hozza a vendégeket. A velünk együtt érkezett fiún kívül a lány is beállt felszolgálni. Meghozta az ételt, halat kértünk, pontyot és vegyes rosttálat, irdatlan adagok. Legközelebb egy is elég lesz kettőnknek. A ponty nagyon jó hagymás, ecetes krumplisalátával jött, a húsok között volt mindenféle, kolbász, csevap, valami szalonnafelé és karaj – az errefelé szokásos uborka és paradicsomszeletekkel, puha fehérkenyér – elfogyott hozzá három tuborg és három Niksicko.

Jönnek a csónakok. Érdekes, egy család kivételével mindig fiúk jönnek. A húszas-harmincas éveikben levő fiúk. Megy a zene, vegyes, de nem bántó, most éppen valami helyi gitáros, dallamos szám megy. A hetvenes évekre emlékeztető érzelmes, lassúzós dal. Szerzs tegnap mondott egy pár zenét, szerinte ezek mennek errefelé, majd kikeressük őket. Kb egy órája kacsákat fényképeztem, lassan közeledtek, aztán szépen kitotyogtak a partra, Márkó kenyeret hozott nekik, aztán odahívott, hogy Viktor etesse őket, én meg fényképezzem. Fényképeztem.

Érdekes ez a csupa fiú/férfi dolog, a tegnapi strandon is a nagyon kevés kisgyerek kivételével csak férfitársaságok voltak. Szerzs valami fura dolgot mondott, hogy a lányok nem szeretik, nekik ez a víz nem tiszta, ők jobban szeretik a tengert. Ez nem nagyon értelmezhető.

És akkor most a tegnapi nap: házigazdánk, ő is Márko, ismerőse, Szerzs vitt 100 euróért egy négyórásnak igért hajóútra, amiből öt és félórás lett, és egy centjét se bántuk meg. Már az erkélyről láttuk, hogy egy fiatalember tisztogat egy kis motorcsónakot, gyanús volt, hogy ő lesz az. Egy húszas éveinek közepén járó – ha van ilyen – informatikusnak kinéző fiú. Az apjával egy céget visznek Podgoricában, ami arra specializálódott, hogy külföldieknek cégeket jegyeznek be és az ügyeiket intézik. Egy ausztrál ügyfélről beszél, egy portugálról, aki a kilencvenes években szeretett bele az országba, aztán mesélt német és más ügyfelekről is. Ő az, aki a cégben angolul beszél, az apja nem. Nagyon sok mindenkit ismer, illetve hát ahogy mentünk, ahol emberekkel találkoztunk, mindenkihez volt egy barátságos szava.

Maga a túristákat csónakáztató üzletág csak egyéves, van egy facebook és egy instagram fiókja, de az ügyfelek általában egymást ajánlják, illetve ismerősök által jönnek, mint ahogy mi is. A mi házigazdánk mondta, hogy van a konkurencia, aki „nem jó ember”. Erre aztán bizonyítékot kaptunk, mert az út első tíz percében megállított a nemzeti park ellenőrző hajója, hogy hol a nemzeti park belépőnk. Szerzs biztos volt benne, hogy a konkurens küldte ránk, ha jól értjük, a rendőrök megmondták, hogy honnan kapták a bejelentést. Kicsit szorongtunk, hogy mi lesz, különösen a Preszpa tavi rendőrös incidens után, ahol ugyan kedves fiatal rendőrök voltak, de keményen megbüntették a sofőrünket gyorshajtásért háromszáz euróra. De úgy tűnik rendben lesz, mert ennek nincs jelentősége, hiszen Karucból jöttünk, ahol nincs olyan hely, ahol belépőt lehetne venni. Ehhez képest azért még elég sokszor és sokmindenkinek elmesélte a történetet, kicsit olyan volt, mintha önmagát nyugtatná.

Szóval Szerzs kicsit merev volt az  elején, nagyon igyekezett, hogy jó legyen nekünk, szigszalaggal egy napernyőt erősített a csónak elejére, ahol ültünk, gyümölcsöt kaptunk és somersby cidert, dinnyéset, aztán lazultunk, egyre gyönyörűbb tájakon, aztán megálltunk a tó közepén fürdeni, aztán a kisebbik tó előtt – ami egyébként hihetetlenül gyönyörű, és egyáltalán nem számítottunk rá, hogy ilyen, mert a vonatból csak egy kicsit látszik – egy beachen, ahol nagyon jó sodrása van a víznek, és az árnyékban két testvérnek is van halsütője, egyedi szószos pontyot ettünk, isteni volt. Fürdöttünk, söröztünk, ettünk, közben Szerzs megint elmesélte többeknek, hogy hogy volt a rendőrökkel, aztán jött egy srác, lecsapta az asztalunkra a mobiltelefonját, ment fürdeni, ismerem, mondta szerzs, ismerem a családját, errefelé laknak, aztűn csöngött a telefon, Szerzs ránézett, a mama hívja, lefordította, amikor a mama másodszor is hívta, Szerzs fogta a telefont is kivitte a partra a gyereknek. Aztán nemsokára jött egy ismeretlen gyerek, az csak lecsapta az asztalunkra a mobilját, és ment fürdeni. Összemosolyogtunk, őt nem ismerem, mondta Szerzs. Megbízik benned, mondtuk mi, és örültünk.

Aztán még volt egy alkalom, ahol kiderült, hogy Szerzsben meg lehet bízni – vagyis kettő. A zsabljaki várban oroszokkal találkoztunk, vizet kell nekik adnom, mert meleg van, mondta Szerzs. Tényleg meleg volt, de az oroszok köszönték, volt vizük.

Visszafelé indulva egy másik csónaknak elromlott a motorja, Szerzs segített nekik behúzni, jó húsz percet eltöltött velük. Idegenek, akik legközelebb majd másnak segítenek.

Szóval Szerzs. Nájszgáj. Ha céget nyitunk Montenegróban, csak vele.

Ez itt ő, amikor horgászik. Áprilisban.

És persze, hogy az út is mesés volt, olyan részeit ismertük meg a tájnak, hogy csak na. Zsabljak maga is izgalmas vár, de a kilátás fenomenális, Szerzs tavaly még vadlovakat is látott a mezőn, mi ma már csak teheneket. De érdekes az egész, ahogy a különböző vizektől, lápoktól, átfolyásoktól szabdalt területeken közlekednek az emberek.