A srác, aki amúgy futballedző, épp egy haverért jött ki a
partra, aki egy lányt is hozott magával, mi meg épp befejeztük a tárgyalást a
házigazdánkkal telefonon, hogy mit is hozzon holnapra – paradicsom, paprika,
hagyma, szalonna, tojás – nehéz a
kommunikáció, mondom az apósnak, aki a helyi nyelven kívül csak oroszul beszél,
hogy izvinyítye minyá ja davno nye gavarila pa russzki, nevet, mondja, hogy ő
se, eljutunk a pomidorig, aztán mégis hívja a vejét (biztonsági főnök a reptéren),
hogy tárgyaljuk le angolul, de a telefont már Viktornak adja át, beszéljen
férfi a férfival férfi dolgokról, így beszélgetünk, végül a szalonnáról, ami google
fordító szerint oroszul bacon, végül is a slanina, mint szerb szó jut eszembe,
ez átmegy … - na szóval akkor látjuk csak, hogy a lépcsőnk aljában autó,
autóból kiugrik egy fiú és egy lány, autó el, a zöld csónak pedig épp a stéghez
simul, integetünk, megvárnak, nem kell telefonálni (már épp bizonytalankodtunk,
hogy hogy is van ez az előhívószámmal -) itt vagyunk.
A hattyú/liba helyi kikötőőr nem nagyon akar elengedni, ő is
jönne, vagy csak jelez, sziszeg, nyújtogatja a nyakát, az az érzésünk, hogy
mindjárt elkapja az utolsónak beszálló fiú bokáját.
Jó lenne már a nevét tudná a srácnak, (közben megtudtuk,
Márkó, ami vicces, mert erősen emlékeztet az egyetlen Márk nevű felnőtt
ismerősünkre) ismerősként üdvözöl, mondja, hogy látta, hogy tegnap csónaktúrán
voltunk, kérdezi, milyen volt, mondjuk, hogy tökéletes, mondja, hogy nájszgáj,
ugye, mondjuk, nagyon, és örülünk, mert róluk is azt mondta a tegnapi fiú, Szerzs,
hogy nájszgájok, csak a főnökük, akiktől bérlik a helyet, gáz, erről külön
sztori van, majd később.
Csobbanunk egyet, isteni a víz, rajtunk kívül nincs más
vendég. Egész nap alig volt egy hang, reggel némi terefere Draskónál a parti
étteremben, inkább a személyzet, mint vendégek, aztán mintha a házigazdánk
apósa beszélgetett volna valakivel. (Az ajtó félszárnya nyitva, betámasztva egy szúnyoghálós fakeret,
egy puffal beszorítva, úgyhogy ha ki akar jönni, elmozdítja a puffot, kiemeli a
fakeretet, és úgy jön ki.) Korombeli idős úr. Kérdezte még tegnap Viktort, hogy
jó-e nálunk a tévé, egy röplabda meccset nézett épp, mondta, hogy jó, persze
(később muszáj lett kipróbálni, hogy ha véletlen nem jó mégse, ne legyen, aztán
este, mikor jöttünk haza, a tévében épp a Traviáta ment.
Hihetetlen volt a csend egész nap. Nagy esemény, ha átmegy a
színen egy kacsacsalád, vagy ha észrevesszük, hogy a félig elsüllyedt csónak
megint kicsit másként fordult.
A tükröződés mindig változik, ahogy a szél
borzolja a zöldszigetet, vizinövénytelepet, mindig másként süt a nap a levelekre,
a sárga virágokra (vizitök, ezt az Angyaliszigeten így hívják).
Sokáig aludtunk, kávéztunk, reggeliztünk, elkészítettük a mai címlapfotókat, aztán aludtunk egyet, majd lassan készültünk a mai strandolásra.
Az a menetrend, hogy este, amikor besötétedik, rákezdenek a
békák, egészen izgalmas koncert van, sokáig, csodáljuk a hihetetlen csillagos
eget, aztán elalszunk, és izgatott csivitelésre riadunk, elhallgattak a békák,
és a madarak kezdik kelteni a napot. Ahogy felkelt a nap, szünet lesz, fecskék,
de inkább izgatott verebek – innentől visszaalszunk. Az emberek kilenc előtt
nem mozdulnak, de belőlük úgysincs sok.
A napokban – mintha már annyi ideje lennénk itt, ez csak
tegnap lehetett – az volt az esemény, hogy három öregúr tanakodott egy csónak felett, buherálták, picit
talán még flexeztek is, aztán annyi, nem volt mozgás. Hajnalban pedig a
vendéglős, Draskó, akit bemutattak nekünk, feljött beszélgetni az első este, jó
ember, mondja Szerzs, megengedte, hogy kikösse a hajóját, pedig nem is
idevalósi, de megkérte szépen, ő megengedte, mások meg nem kérik meg, és
azoknak aztán tönkre is vágják a hajójukat, szóval ez a jóember Draskó a halat
pucolta reggel.
Akkor most – sok kanyar után – térjünk vissza ide, a Waterfrontba.
Isteni a víz, lábnál talán kicsit hideg, jókat úszunk, inkább lubickolunk. Az apró halak örömmel vetik magunkat a lábunkra, aztán gyorsan továbbúsznak.
Marko folyamatosan dolgozik, hozza a vendégeket. A velünk együtt érkezett fiún kívül a lány is beállt felszolgálni. Meghozta az ételt, halat kértünk, pontyot és vegyes rosttálat, irdatlan adagok. Legközelebb egy is elég lesz kettőnknek. A ponty nagyon jó hagymás, ecetes krumplisalátával jött, a húsok között volt mindenféle, kolbász, csevap, valami szalonnafelé és karaj – az errefelé szokásos uborka és paradicsomszeletekkel, puha fehérkenyér – elfogyott hozzá három tuborg és három Niksicko.
Jönnek a csónakok. Érdekes,
egy család kivételével mindig fiúk jönnek. A húszas-harmincas éveikben levő fiúk. Megy
a zene, vegyes, de nem bántó, most éppen valami helyi gitáros, dallamos szám
megy. A hetvenes évekre emlékeztető érzelmes, lassúzós dal. Szerzs tegnap
mondott egy pár zenét, szerinte ezek mennek errefelé, majd kikeressük őket. Kb
egy órája kacsákat fényképeztem, lassan közeledtek, aztán szépen kitotyogtak a
partra, Márkó kenyeret hozott nekik, aztán odahívott, hogy Viktor etesse őket,
én meg fényképezzem. Fényképeztem.
Érdekes ez a csupa fiú/férfi dolog, a tegnapi strandon is a
nagyon kevés kisgyerek kivételével csak férfitársaságok voltak. Szerzs valami
fura dolgot mondott, hogy a lányok nem szeretik, nekik ez a víz nem tiszta, ők
jobban szeretik a tengert. Ez nem nagyon értelmezhető.
És akkor most a tegnapi nap: házigazdánk, ő is Márko,
ismerőse, Szerzs vitt 100 euróért egy négyórásnak igért hajóútra, amiből öt és
félórás lett, és egy centjét se bántuk meg. Már az erkélyről láttuk, hogy egy
fiatalember tisztogat egy kis motorcsónakot, gyanús volt, hogy ő lesz az. Egy húszas
éveinek közepén járó – ha van ilyen – informatikusnak kinéző fiú. Az apjával
egy céget visznek Podgoricában, ami arra specializálódott, hogy külföldieknek
cégeket jegyeznek be és az ügyeiket intézik. Egy ausztrál ügyfélről beszél, egy
portugálról, aki a kilencvenes években szeretett bele az országba, aztán mesélt
német és más ügyfelekről is. Ő az, aki a cégben angolul beszél, az apja nem.
Nagyon sok mindenkit ismer, illetve hát ahogy mentünk, ahol emberekkel
találkoztunk, mindenkihez volt egy barátságos szava.
Maga a túristákat csónakáztató üzletág csak egyéves, van egy
facebook és egy instagram fiókja, de az ügyfelek általában egymást ajánlják,
illetve ismerősök által jönnek, mint ahogy mi is. A mi házigazdánk mondta, hogy
van a konkurencia, aki „nem jó ember”. Erre aztán bizonyítékot kaptunk, mert az
út első tíz percében megállított a nemzeti park ellenőrző hajója, hogy hol a
nemzeti park belépőnk. Szerzs biztos volt benne, hogy a konkurens küldte ránk,
ha jól értjük, a rendőrök megmondták, hogy honnan kapták a bejelentést. Kicsit
szorongtunk, hogy mi lesz, különösen a Preszpa tavi rendőrös incidens után,
ahol ugyan kedves fiatal rendőrök voltak, de keményen megbüntették a sofőrünket
gyorshajtásért háromszáz euróra. De úgy tűnik rendben lesz, mert ennek nincs
jelentősége, hiszen Karucból jöttünk, ahol nincs olyan hely, ahol belépőt
lehetne venni. Ehhez képest azért még elég sokszor és sokmindenkinek elmesélte
a történetet, kicsit olyan volt, mintha önmagát nyugtatná.
Szóval Szerzs kicsit merev volt az elején, nagyon igyekezett, hogy jó legyen
nekünk, szigszalaggal egy napernyőt erősített a csónak elejére, ahol ültünk,
gyümölcsöt kaptunk és somersby cidert, dinnyéset, aztán lazultunk, egyre
gyönyörűbb tájakon, aztán megálltunk a tó közepén fürdeni, aztán a kisebbik tó
előtt – ami egyébként hihetetlenül gyönyörű, és egyáltalán nem számítottunk rá,
hogy ilyen, mert a vonatból csak egy kicsit látszik – egy beachen, ahol nagyon
jó sodrása van a víznek, és az árnyékban két testvérnek is van halsütője,
egyedi szószos pontyot ettünk, isteni volt. Fürdöttünk, söröztünk, ettünk,
közben Szerzs megint elmesélte többeknek, hogy hogy volt a rendőrökkel, aztán
jött egy srác, lecsapta az asztalunkra a mobiltelefonját, ment fürdeni,
ismerem, mondta szerzs, ismerem a családját, errefelé laknak, aztűn csöngött a
telefon, Szerzs ránézett, a mama hívja, lefordította, amikor a mama másodszor
is hívta, Szerzs fogta a telefont is kivitte a partra a gyereknek. Aztán
nemsokára jött egy ismeretlen gyerek, az csak lecsapta az asztalunkra a
mobilját, és ment fürdeni. Összemosolyogtunk, őt nem ismerem, mondta Szerzs.
Megbízik benned, mondtuk mi, és örültünk.
Aztán még volt egy alkalom, ahol kiderült, hogy Szerzsben
meg lehet bízni – vagyis kettő. A zsabljaki várban oroszokkal találkoztunk, vizet
kell nekik adnom, mert meleg van, mondta Szerzs. Tényleg meleg volt, de az
oroszok köszönték, volt vizük.
Visszafelé indulva egy másik csónaknak elromlott a motorja,
Szerzs segített nekik behúzni, jó húsz percet eltöltött velük. Idegenek, akik
legközelebb majd másnak segítenek.
Szóval Szerzs. Nájszgáj. Ha céget nyitunk Montenegróban,
csak vele.
Ez itt ő, amikor horgászik. Áprilisban.
És persze, hogy az út is mesés volt, olyan részeit ismertük
meg a tájnak, hogy csak na. Zsabljak maga is izgalmas vár, de a kilátás
fenomenális, Szerzs tavaly még vadlovakat is látott a mezőn, mi ma már csak
teheneket. De érdekes az egész, ahogy a különböző vizektől, lápoktól,
átfolyásoktól szabdalt területeken közlekednek az emberek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése