Kotor

Nem egyszer volt olyan érzésünk az utazás során, mint Charles hercegnek erdélyi tartózkodása során, hogy leginkább le kéne bombázni az idevezető utakat, mert ez a sok ember, aki idejön, csak elrontja nekünk ezt az egészet. Lehet, hogy nem is ezt mondta, csak azt, hogy nem kéne azokat az utakat túlságosan javítgatni, és ha már muszáj, akkor azok a sztrádák kerüljék csak el szépen azt a rusztikus, harmatos Erdélyt, ahol minden olyan üde és lassú, és lehet,hogy ő nem mondta, csak gondolta, de minket, vagy legalábbis engem sokszor felhúzott a sok hülye idegen. És a helyiek igyekezete, hogy megfeleljenek nekik.

Így volt ez Kotorban is. Sok-sok évvel ezelőtt voltunk Kotorban, még nem volt meg az alagút, még csak nehezen lehetett idejutni, a hegyen át, az első világháború során épített szerpentinen, vagy körben az öböl mentén, vagy hajóval - azaz lassan. És ahogy lassan közeledtünk, mondjuk hajóval, akkor elképesztő élmény volt, ahogy az a hatalmas kőfal lassan jött felénk, lefényképezhetetlen, visszaadhatatlan varázslat. Az első kép talán visszaadja, és keresek majd a régi képeink közül, de most nem erről akarok beszélni.

Hanem a városról, ami kívülről alig sejlik, ahogy a hajó közeledik a kikötőhöz, lassan talán észre lehet venni a várfalakat, és lehet sejteni, hogy alatta egy város van, de az egész inkább egy geódához hasonlít, kívülről csak egy kő, de ha felvágják, feltörik, belül elképesztően ragyogó kristály.  

Szóval bemegyünk a kapun, és ámulunk, bámulunk, a házak, az utcák, a templomok, a múzeumok, az egész hihetetlenül gyönyörű. Éppen esett, amikor odaértünk, annyira, hogy egy félórát álldogáltunk a főtemplom előterében, ott ahol annak idején Tóthék vártak minket, mert ott is volt egy óra. Szemben a másikkal, ami a bejárattal szemben volt, ahol meg mi vártunk. 

Aztán nekivágtunk, a márvány esőben még szebben csillog, a komor esőfelhők különös fényeket produkáltak. Isteni hely. Tele emberekkel, kanálcsörgés, tányérkoccanás, dugóhúzók dolgoznak, az esőszagba először csak egy kicsit - tizenkettő után érkeztünk - majd egyre durvábban ételszag keveredik, forróolaj szaga, halszag, édes sütemények, déli fűszerek, olykor már nem látunk semmit az épületekből, mert minden talpalatnyi helyen asztalok, ernyők, pincérek. Egész Kotor, legalábbis a földszinti része egy étterem. Az éttermeket illatszer és fűszerboltok, drága ruházati és csecsebecse boltok szakítják meg, senki nem zaklat egyénileg, nem is kell,mert minden tele van, a város maga zaklat. Vásárolj, fogyassz,szórakozz. Nézelődni nincs hely és nincs idő, falkákban a csoportos és az egyéni turisták, nincs szabad hely leülni egy kicsit, kinyújtani a lábadat és felnézni, mert ott már sört és bort árulnak, süteményt kínálnak, a legrafináltabb ételfotókkal hívogatnak. 

Azért adódtak pillanatok, amikor sikerült úgy fényképezni,hogy se ember, se éterem ne legyen a képen (azt hallottuk, hogy az új gépeken van egy olyan funkció, hogy csinálunk ugyanarról a helyről egy csomó képet, és a gép összeállít egy olyat, min nincsenek rajta a többiek. Jó találmánynak tűnik.

Ez az az óra, amelyik alatt végül is találkoztunk

Ezt a két kis gondterhelt babát már régóta szeretjük.

Fontos fejlesztés Kotorban, hogy az eddig teljesen elhanyagolt városfalon kívüli terülten építettek egy modern, minimálban előadott gyorséttermet, úgy, hogy a hátát a várfalnak veti, az eleje meg tiszta üveg, a teteje is átlátszó, azaz úgy ültünk ott az esőben, mintha a szabadban ültünk volna. Formás jegeskávét kaptam, Viktor jó sört, vécé is volt, szóval ezzel nagyon meg voltunk elégedve.

Persze ha már Kotorról van szó, nem volt kihagyható, hogy egy pár panoráma képen megpróbáljuk megörökíteni a tájat.

Ez pedig a vár, ahova Viktor annak idején felmászott, egészen a zászlóig, én úgy kétharmad úton egy alkalmas kápolnánál megvártam.

Miután kicsit alábbhagyott az eső, és kisétáltuk magunkat az öböl partján, tettünk még egy kísérletet: Viktor felment az egyik két ház közötti lépcsőn, és megtalálta Kotor még fel nem fedezett, nem kommercializálódott, hanem magánhasználatú szintjét. Próbált fényképezni, széles látószög híján csak a hangulat jön vissza.

Ezt a két képet a véletlen tette egymás alá. De azért érdekes. Egyik oldalon azon dühöngünk,hogy sok a turista, és lihegve szolgálják ki őket, a másik oldalon pedig dühít, hogy a mérhetetlen nagyságú fejlesztési forrásból nem telik arra, hogy ezt az üzemi épületet, és a feltehetőleg hozzájuk tartozó nyomorlakásokat valamilyen módon felújítsák és használják, vagy eltüntessék. Az alternatív felületként való használat persze ideig óráig megoldás, de mióta utoljára láttuk őket, már ezek is romlottak. Ha busszal vagy autóval érkezünk a városba az alagúton keresztül, ez a látvány fogad.

Nem a sajátunk, de jó kis videó - kb nyolc perctől Kotor