Strandjaink, fürdés, vizek

Gondoltam, összegyűjtöm a jó strandokat - nehogy elfelejtsük. Bár mindig vittünk magunkkal gépet a strandra, és soha semmi nem tünt el, azért néhol érdemes kiegészíteni a felvételeinket másokéval.

Itt van például a budvai Mogren strandról egy rövid videó. Ez 2009-ben készült, megint csalt az emlékezetünk, abban voltunk, hogy "régen" nem volt ilyen zsúfolt, de bizony, bár lehet, hogy mára még zsúfoltabb lett. És az a bizonyos átjáró a barlangon keresztül már száraz lábbal is járható.

Hogy el ne felejtsem, ideírom, hogy mihez gyűjtök még képeket, emlékeket. Kicsit csalunk, mert az ohridi tónak igazán csak partján voltunk annak idején, de valószínűleg nagyon jól lehet benne fürödni.

Aztán jó pár fotó lesz a skodrai tóról (hajóról fürödtünk, több alkalommal)

A tengeri strandok közül Ada Bojánával kezdünk, aztán az ulcinji városi strand, majd az ulcinji többi strand, a Liman II, a vár alatti sziklás strandok és a dél felé eső többi.

Ez itt az ulcinji vár alatt strand, ma már valamilyen Beach névre hallgat, napozóágyakat árulnak, és lehet kávét inni,ha éppen jó a gép (amikor voltunk épp nem volt jó), sört inni csapoltat (amikor mi voltunk, épp csak üveges volt, és bár a lépcsők szépen fel vannak festve, és a lépcső se húgyszagú, ami levezet fentről, és fent már épül a szálloda (bár kicsit lassan) valahogy sajnáltuk, hogy ez a 2012-es felvételen látható világnak már annyi. Úgyhogy nem is fürödtünk itt most.

Ez itt a Liman II. 2012-ben, de az idén is ilyen volt, annak a szállásnak, ami a háttérben látható, az idén külön lefényképeztük a hírdetését, hogy utánanézzünk, vajon milyen lehet, medencével, külön stranddal. Lehet, hogy egyszer érdemes lenne megpróbálni. A Liman II. jó, de most kicsit koszos volt, olcsók az ágyak és van vaslépcső, tehát nem kell bebotorkálni a köves partról, rögtön lehet úszni, és jó a kocsma is, van pizza, ott sütik - szóval nem rossz az egész, és mintha a környéken az építkezések is leálltak volna, nem zsúfolt, de ha esetleg mégis itt lehetne ébredni, ezen a parton, kicsit távol a Hollerótól, ahol olyan nagy élet van, szóval, lehet,hogy az jó volna.

Ez itt Ada Bojána strandjától pár száz méterre egy isteni parti vendéglő, ahol Knjaz Milos-sal hígítottuk a kancsós bort fröccsé, isteni volt, és közben a Bojana folyót nézegettük. Volt olyan  vendég, aki csónakkal érkezett ebbe a vendéglőbe, annyira a parton van az egész. Ne felejtsünk el legközelebb enni is itt valamit,nagyon ínycsiklandóak voltak a halak.

Ez itt az az Ada Bojána, ahova először vetődtünk el, még a 2012-es formájában, bár már akkorára is eléggé felfutóban volt, az a bizonyos, amerre a szem ellát tenger és homok, az Ivána Beach néhány ernyő és egy fabódé pár lépcsővel a homok fölött, reggel fogják a halat, aztán megsütik, hátul főznek, és a hangszóróból a hatvanas évek amerikai zenéje szól. Bár 2012-re már volt tévé, és valahogy már nem volt olyan. 2014-re már át sem mentünk, annyira nem látszott olyannak, pedig annak idején nagyon élveztük, ahogy a folyó édes a és a tenger sós vize összefolyik. Majd még keresek erről képet, bár nem adja vissza, nyilván.

Ez a kép még 2012-ben készült, amikor megpróbáltuk az első Ivána élményt rekonstruálni, hát azért sikerült talán egy kicsit.

A Bojána a másik oldalról, nyugodt, zö

ld, hömpölygő.

Ez itt már a skodrai tó,és csalás, mert itt nem fürödtünk,ez az albán oldal, gatyás gyerekek fürödtek

és tehenek.

Ez az Ada Bojánai strand este, a telep felől, azaz délről nézve a naplementét-

Ezt 2013-ban fényképeztük, amikor újralátogattuk a Velka Plaza északi csücskét, ahol annak idején először laktunk. (Majd jönnek az első képek is). A virág még olyan volt, mint akkor, vicces, ahogy a nagy homok közepén ilyenek nőnek)

Valószínűleg ez volt az az épület, aminek a felső szintén laktunk. 50 méterre a strandtól.

Ez pedig a csatorna, rajta a halászkalyibák és halász hálók. Kalimera, itt így nevezik ezt.

És nosztalgikusan aludtunk is egy kicsit a fák alatt, ilyen ez a fenyőliget alulról. A helyiek illetve a szegényebbek, akik nem tudnak, nem akarnak ágyat bérelni, ide, a fák alá telepednek, nagy családok, hűtőtáskák, szatyrok társaságában.  Bár mintha az idén kevesebben lettek volna. A strand most is olyan, mint volt: lassan mélyül, nagyon finoman sodorja a szél kifelé a hullámokat, sokáig átlátszó, aztán már egy idő után lehet úszni. Békés, barátságos rész, messze vannak a Velka Plaza "nagy strandjai". a Copacobana meg a többiek. Amikor először laktunk itt, elhatároztuk az utolsó este, hogy az idehallatszó zenét közelebbről is meghallgatjuk, és valami egészen furcsa élményben volt részünk, mert egy már bezárt helyen a zenészek még egy kicsit muzsikáltak maguknak,valaki még úgy énekelt egy kicsit, nagyon szép volt. De másnap már jöttünk haza.

Mások is járnak arra

És írnak is mindenfélét. Itt van például ez a cikk a 444-en. És sokminden eszembe jut erről. Majd ha ráérek, le is írom. És megtaláltam ezt is, egyik sem mi stílusunk, de arra jó, hogy rájöjjek,hogy mit nem írtam még. Majd fogok. És jó volt,hogy Tünde mondta, hogy minek örült, amikor olvasta. Mert persze magunknak írjuk, de jó, ha valaki reagál. Mégis.

Romák

Úgy nyaralni, és élvezni a nyaralást, hogy közben ahol nyaralunk nagy szegénység van, hát legalábbis kétséges. Elkerülhetetlen, hogy lássuk, meglássuk, és kezdjünk valamit azzal, amit látunk. A koldusoknál már írtam erről, de ez valami más, vagy valami több, mintha két párhuzamos világ lenne, vagy legalábbis egy a nem romáknak, akikhez a turisták is tartoznak, mint mi - a nyomor, a kilátástalanság itteni mélységeit nem tudjuk persze felmérni sem - és egy másik. A romáké. Nyilván ez is nagyon leegyszerűsítő, és ha majd beszéltem Judittal, aki munkájánál fogva ennek legalább egy szeletét ismeri, okosabbak leszünk.

Viszont elém került ez a film, és bár hosszú ideig azt gondoltam, hogy nem, ezek menekülttáborok, ez nem arról, szól, ez valami speciális, úgy hét percnél egyszer csak azt hallom,hogy ez itt a skodrai cigánytelep, 53 család egy szeméttelepen, az újonnan épült házak tövében, a folyó partján. Lehet, hogy rosszul hallottam, de ha nem, hát nem is tudom. Ugye láttuk, hogy guberálnak a férfiak és a gyerekek, láttuk a vonat mellett azokat a nagy bálákat a műanyagpalackokkal, láttunk valami kis bádogváros féléket a sínek mellett:

De valahogy nem fogtuk fel. Ami a filmben elhangzik, hogy ez három dollár kábé naponta, amit keresni lehet ezzel (egy dollár száz lek) 

Utánanéztem Brisilda Taco-nak, aki egy emberjogi aktivista, találtam is egy 2013-as felvételt egy tiranai demonstrációról sajnos nincs angol felirat, ettől nem lettem sokkal okosabb.  Itt van vele egy egyéni videó a facebookon, a belrini Amaro Drom egyesület honlapján, 120 ezer romáról beszél,  aztán találtam egy cikket a tiranai romákról, itt meg egy panoramio fotó a skodrai cigánynegyedről, ez meg rgy másik.

Itt tartok most, nem tudom, az egészet nem tudom, hogy lehet-e úgy visszamenni, ott lenni, hogy ezt nem tudjuk,vagy tudjuk, de tudomásul vesszük, elmegyünk mellette, változtat-e ez valamit majd a szokásainkon, az örömünkön ...

Marubi

tegnap döbbenten fedeztük fel, hogy valahogy nincsenek meg az ulcinji Marubi kiállításról készült képeink - pedig hogy megörültünk neki, hogy a galériában ez van, aggódtunk, hogy helyi festők városképeit fogjuk látni - és mintha a nehezen megtalált skodrai Marubi Múzeumban készített lkesi fotók is elvesztek volna. Nekiláttam, hogy lementsem mindazt, ami legalább a neten fenn van, de azért ide inkább csak a linkeket gyűjtöm. 

Kérdés az is, hogy miért vonz ez az egész annyira, azon túl, hogy persze, általában is szeretjük a fényképeket nézegetni, a régieket különösen. És miféle összehasonlítás tehető meg és mivel - és ide kívánkozna, akár mottónak is az a Déry idézet, amit Parcen Nagy Lőrinc húgának szájába ad dubrovniki nyaralásuk során, hogy van ez az emberfajta, aki ha külföldre utazik, rögtön hasonlítgat, elemez, magyaráz, okoskodik, ahelyett, hogy csak úgy ott lenne, élvezné. Mikor pedig, és ezt talán már csak én teszem hozzá, nagyon kevés tudható, inkább benyomásaink vannak, és ezek is inkább rólunk szólnak, mint a látott dolgokról, a szükséges ismereteink itt is ott is hiányoznak, és az összehasonlításhoz sincsenek meg az eszközeink. Talán mert imádunk okoskodni, mint az a sok sok másik blogger, akiknek albániai, montenegrói blogját olvasom mostanában, és némileg elbizonytalanodom olykor, hogy nem inkább naplót kéne írni, mint blogot.

Na mindegy, akkor itt van Marubi - hogy aki ezt olvassa, vagy akár majd a későbbi magunknak is,hogy meglegyen. Más alkalommal már szó volt magáról a dinasztiáról, ahogy az olasz fényképész örökbefogadta az asszisztensét, aki aztán kiteljesítette a dinasztiát. A sztori  rövid változata angolul is látható. Itt vannak ők:

Pietro, az ős, olasz, aki száműzetése helyéül Skodrát választotta 1834-1903 

Kel 1870-1940, az örökbefogadott fiú

Gege, az ő fia 1907-1984

Mati Khodeli Marubi 1862-ben született, ő Kel bátyja

volt, Pietro barátja. 

A neten kutakodva a képek után egész impozáns gyűjtemény áll elő, és úgy tűnik, hogy kevés az irreleváns kép. Vannak itt eredeti Marubi fotók, képek a családról, és magáról a gyűjteményről, még az a folyosó is megvan, ahol a múzeumban a képeket mi láttuk. 

Ezen a blogon sok izgalmas kép található. 

2012 július harmadikán az a hír jelent meg, hogy digitalizálni fogják a  több mint száz évet felölelő gyűjteményt, százezer euróért. Amikor mi rákérdeztünk, hogy nincs-e meg dvd-n vagy valahogy, azt mondta a múzeumi ember, hogy nincs, csak egy tízezer forint értékű többkilós albumot tudott mutatni az albán fotográfiáról, azt sajnos nem tudtuk megvenni. 

Egy idén januári híradás - de kár, hogy nem tudunk albánul -, mutatja, hogy milyen méltatlan körülmények között vannak tárolva az anyagok, és hogy, ha jól értem, az ígért új épület, amiről a recepciós fiú beszélt, milyen messze van a késztől. Ez a projekt honlapján is elég jól látható. A magas férfi maga Edi Rama szocialista párti miniszterelnök, volt kulturális miniszter és Tirana polgármestere. Kezében a nagy vastag könyv az, amit nekünk eladásra kínáltak, mint egyetlen lehetőséget. A látogatáson Mirela Kumbaro-Furxhi kultúrális miniszter is résztvett, és a google fordítás szerint valami ilyesmi hangzott el

"Ez a kincs a nemzet nem maradhat tovább ebben a cellában, hogy hogyan lehet a politikai fogoly, aki meghalt, nincs fény, nincs étel, nincs levegő, nincs kommunikáció nyilvánosság nélkül a dolog. Ez a bűncselekmény "- mondta a miniszterelnök. Kumbaro- miniszter tájékoztatta a miniszterelnököt, hogy a phototheque épületek, két éves romokban hevert, miután egyik tulajdonosa adta a Kulturális Minisztérium és nem az építők. "Elmentek. Az egyetlen pótlások, hogy készül, ezek ki, és ettől a pillanattól kezdve semmi sem történt "- közölte a miniszter Kumbaro-. egy poszt a Facebook bejelentette, hogy mozgósítja forrásokat a Kulturális Minisztérium és a nemzetközi partnerërve, múzeum építeni a következő Marubi mint Marubi megérdemli, ahogy megérdemli Shkodra!, tette hozzá. premier Rama ígért hozam Nemzeti phototheque "Marubi" mérföldkő a kultúra. "Mi nem ezt a modellt. Ezt figyelembe kell alakítani egy mérföldkő az egész ország, és minden látogatás, vagy szeretné tudni, hogy mi Albánia. "

Próbáltam valami hivatalos nyomára jutni a sokat emlegetett Shkodra-Ulcinj határon átívelő kultúrális együttműködésnek (ennek köszönhettük az Ulcinj-i vár galériájában a Marubi kiállítást és azt a pár Marubi képet, ami a várban szabad felületen volt látható), ezt találtam. 

Bónusz: aki idáig eljutott, megérdemel egy húszperces albán nyelvű filmet a Marubi történetről. Itt meg egy még izgalmasabb film látható, korabeli filmrészletekkel, és sok sok képpel. Olyan jó lenne érteni, amikor az egyes képek hátteréről beszélnek! A 25. percnél látható, hogy hogyan közelíthető meg ma a gyűjtemény, a Fototéka Kombetare Marubi. Egy kis ismétlés és pár új kép, albán nyelvleckeként is jó. Itt az akkori igazgatónő 2010-es nyilatkozatát láthatjuk. Legközelebb érdemes lesz egy kicsit körülnézni a könyvesboltokban és antikváriumokban, az biztos. A megközelíthetetlenségről egy holland oldal is panaszkodik.

Megtelt a Magisztrál - vagy az egész tengerpart?

Volt egy olyan érzésünk egy idő után, hogy ki lehetne tenni a megtelt táblát a magisztrálra, a parti útra. Annak idején nagyon sokszor olvastuk, hogy mikor ne menjenek az autósok Horvátországba, hogy hogy kerüljék ki a hatalmas dugókat: turnusváltás, vendégmunkások, hétvége, iskolai szünet kezdete Németországban, ünnepek Montenegróban, Albániában - mind okot szolgáltattak arra, hogy dugó legyen. Mi persze vonattal mentünk, és onnan, Barból már nem volt gond se Ulcinjig, se Budváig, se Tivatig. Ha busszal mentünk, akkor éreztünk valamit ebből, különösen amíg nem volt meg a sztráda, de bár reméltük, hogy meglesz Dubrovnikig, arra még várni kell. A sztráda mostani végpontjától azonban az út az eredeti magisztrálon megy tovább, ami egyrészt nagyon szép, végig a tenger mellett szinte, másrészt gyakorlatilag kétszer egysávos, tehát nem sok kell ahhoz, hogy beduguljon.

Az idén azonban valami megváltozott. Vagy az történt, hogy az idén észrevettünk egy változást. Azt hallottuk, hogy Petrovác és Bar között a reggeli órákban egy csendes hétköznapon is szörnyű lassú volt a közlekedés, így a Bar és Virpazar közötti utat a dugó elkerülése érdekében a hegyen át tettük meg. Gyönyörű út, a hegyek fantasztikusak, a talán ez az, vagy valami hasonló, mert az itt mutatottal szemben amin mi mentünk, az azért út volt, és nem egy régi vasútvonal maradványa.Viszont gyakorlatilag egyetlen járművel nem találkoztunk útközben, pedig vannak házak, települések is arrafelé. Az eredeti, normál út, ahol mentünk volna, ha a dugó nem akaszt ki, 24 km, kb félóra, attól függően, hogy van-e benne fizetős alagút, vagy sem. Mi kb két órát utaztunk most, de a hajó megvárt, szerencsére. Visszafelé már Petrovác felé jöttünk vissza, abban a reményben, hogy a reggeli dugó addigra már lemegy, és a busz, amivel hazamegyünk, simán hazavisz Ulcinjba.

A reggeli dugóról azt gondoltuk, talán nem is ok nélkül, hogy attól van, hogy az emberek mennek a strandokra kocsival, gyalog, gumimatracokkal, parkolás,beszállás, kiszállás, sok a gyalogos, tehát csak jól kell megválasztani az időpontot. Aztán mentünk másik nap ugyanazon az úton Kotor és Ulcinj között ugyanez az út, kb 90 kilométer, alagúttal - nem az az izgalmas, hajtűkanyaros, első világháborús hegyenátvivős - elvileg másfél óra. Odafelé - déltájt - csak kisebb dugók voltak, de visszafelé kb négy óra alatt tette meg a busz az utat, úgy, hogy nem volt baleset, nem volt küldöttség, nem volt semmi. Csak tele volt az út autóval. Négy körül indultunk, Budva környékén az egérutat használtuk, azaz a busz felmászott a hegyre jó magasra, és úgy került ki egy részt a kétsávos útból, hogy utána már csak Budva kevésbé zsúfolt részén tért vissza az útra, és nyolc körül voltunk Ulcinjban, úgy, hogy Bartól már gyakorlatilag sima volt az út.  A menetrendszerű járat beszólt a bari pályaudvarra, hogy nem megy be, valószínűleg az ottani utasokat már órákkal korábban elvitte a mentesítő, azt a két utast, aki mégis be akart volna oda menni, nagy sajnálkozások közepette kiraktuk valahol a közelben az út szélén. Kétszer egy sáv, csupa személyautó, egy két busz és furgon, hosszú sorokban araszol a tengerparton, és csak egy oka van az araszolásnak: sokan vannak.

Úgyhogy amikor az utolsó nap Budvába mentünk, mert onnan indult este a buszunk, a reggeli buszt választottuk, hogy mindenképpen odaérjünk buszindulásra. Óvatosságunk nem volt teljesen alaptalan, mert a tízórási busszal is belefutottunk Bar után egy-két kisebb nagyobb dugóba, ilyenkor a szembejövő sáv is állt, de azt hittük, hogy ezzel a dugó kérdés le van tudva.

Amikor aztán fél nyolckor este elindultunk Budvából a busszal, ugyanolyan dugóba kerültünk mint pár nappal azelőtt, a dugó kis lélegzetvételekkel minden település előtt elkezdődött és tartott egészen kilométerekkel a település utánig. Bejutni Kotorba és felvenni ott egy pár utast, majd vissza a magisztrálra kemény tortúra volt. Arról már írtam, hogy a világörökség részét képező Kotor mennyire zsúfolt, de arról nem, hogy a bejutás Kotorba, illetve a hazajutás onnan is kemény. És itt jut eszembe, hogy pár éve éppen Kotorban vártunk nagyon sokat többed magunkkal, mert beragadt az a busz, ami minket hazavitt volna, órák teltek el, amire megjött egy, és minden elrendeződött. (azért senkit nem hagynak az út szélén, csak egyeseket kitesznek oda, ha már nagyon sietni kell.)

Onnan aztán egy kis levegővétel Tivat repülőtérig illetve Tivatig (ezt az utat annak idején gyalog is megtettük, úgyhogy tényleg rövid távok), onnan a kompátkelésig már gyanúsan sokan voltak. A két komp folyamatosan üzemelt, de odafelé és visszafelé is őrült zsúfoltság volt, amikor átjutottunk, még több tíz kilóméteren haladtunk álló kocsisor mellett.

Nehéz megállapítani, hogy milyen autók voltak, a sok svájci, német vagy más külföldi rendszám nem sokat jelent, legfeljebb azt, hogy aktuálisan honnan jöttek az autók, mindenesetre az volt az érzésünk,hogy a magisztrál megtelt. És nem is tudom, mi lenne a jobb, ha megépülne a sztráda tovább, és az egész nagy forgalom letudna zuhanni Montenegrón át Albániába (a határátkelő már megvan hozzá, és épült egy autóút Albánia felé Ulcinj déli csücskében, ami segít elkerülni a helyi strandforgalmat, ami itt nemcsak a pancsolást, hanem a bulizást is jelenti), vagy maradna így, és elvenné a kedvét a sok kíváncsiskodónak, aki erre akar jönni mindenképp.

A nyár végén biztos látunk majd jelentéseket, hogy mennyivel több magyar ment az idén Montenegróba és akár Albániába, de szemmel láthatóan is erősödött a forgalom, az ismerőseink körében is egyre népszerűbbek. És az építkezés folyik, hatalmas szállodák és magán apartmanházak sora épül, várják a nyaralókat, mindenki fejleszt - hát nem tudom.

Itt van egy útrészlet, igazán kedvcsinálóul: az Ulcinj Skodra közötti út egy hat kilométeres új szakasza.

Kotor

Nem egyszer volt olyan érzésünk az utazás során, mint Charles hercegnek erdélyi tartózkodása során, hogy leginkább le kéne bombázni az idevezető utakat, mert ez a sok ember, aki idejön, csak elrontja nekünk ezt az egészet. Lehet, hogy nem is ezt mondta, csak azt, hogy nem kéne azokat az utakat túlságosan javítgatni, és ha már muszáj, akkor azok a sztrádák kerüljék csak el szépen azt a rusztikus, harmatos Erdélyt, ahol minden olyan üde és lassú, és lehet,hogy ő nem mondta, csak gondolta, de minket, vagy legalábbis engem sokszor felhúzott a sok hülye idegen. És a helyiek igyekezete, hogy megfeleljenek nekik.

Így volt ez Kotorban is. Sok-sok évvel ezelőtt voltunk Kotorban, még nem volt meg az alagút, még csak nehezen lehetett idejutni, a hegyen át, az első világháború során épített szerpentinen, vagy körben az öböl mentén, vagy hajóval - azaz lassan. És ahogy lassan közeledtünk, mondjuk hajóval, akkor elképesztő élmény volt, ahogy az a hatalmas kőfal lassan jött felénk, lefényképezhetetlen, visszaadhatatlan varázslat. Az első kép talán visszaadja, és keresek majd a régi képeink közül, de most nem erről akarok beszélni.

Hanem a városról, ami kívülről alig sejlik, ahogy a hajó közeledik a kikötőhöz, lassan talán észre lehet venni a várfalakat, és lehet sejteni, hogy alatta egy város van, de az egész inkább egy geódához hasonlít, kívülről csak egy kő, de ha felvágják, feltörik, belül elképesztően ragyogó kristály.  

Szóval bemegyünk a kapun, és ámulunk, bámulunk, a házak, az utcák, a templomok, a múzeumok, az egész hihetetlenül gyönyörű. Éppen esett, amikor odaértünk, annyira, hogy egy félórát álldogáltunk a főtemplom előterében, ott ahol annak idején Tóthék vártak minket, mert ott is volt egy óra. Szemben a másikkal, ami a bejárattal szemben volt, ahol meg mi vártunk. 

Aztán nekivágtunk, a márvány esőben még szebben csillog, a komor esőfelhők különös fényeket produkáltak. Isteni hely. Tele emberekkel, kanálcsörgés, tányérkoccanás, dugóhúzók dolgoznak, az esőszagba először csak egy kicsit - tizenkettő után érkeztünk - majd egyre durvábban ételszag keveredik, forróolaj szaga, halszag, édes sütemények, déli fűszerek, olykor már nem látunk semmit az épületekből, mert minden talpalatnyi helyen asztalok, ernyők, pincérek. Egész Kotor, legalábbis a földszinti része egy étterem. Az éttermeket illatszer és fűszerboltok, drága ruházati és csecsebecse boltok szakítják meg, senki nem zaklat egyénileg, nem is kell,mert minden tele van, a város maga zaklat. Vásárolj, fogyassz,szórakozz. Nézelődni nincs hely és nincs idő, falkákban a csoportos és az egyéni turisták, nincs szabad hely leülni egy kicsit, kinyújtani a lábadat és felnézni, mert ott már sört és bort árulnak, süteményt kínálnak, a legrafináltabb ételfotókkal hívogatnak. 

Azért adódtak pillanatok, amikor sikerült úgy fényképezni,hogy se ember, se éterem ne legyen a képen (azt hallottuk, hogy az új gépeken van egy olyan funkció, hogy csinálunk ugyanarról a helyről egy csomó képet, és a gép összeállít egy olyat, min nincsenek rajta a többiek. Jó találmánynak tűnik.

Ez az az óra, amelyik alatt végül is találkoztunk

Ezt a két kis gondterhelt babát már régóta szeretjük.

Fontos fejlesztés Kotorban, hogy az eddig teljesen elhanyagolt városfalon kívüli terülten építettek egy modern, minimálban előadott gyorséttermet, úgy, hogy a hátát a várfalnak veti, az eleje meg tiszta üveg, a teteje is átlátszó, azaz úgy ültünk ott az esőben, mintha a szabadban ültünk volna. Formás jegeskávét kaptam, Viktor jó sört, vécé is volt, szóval ezzel nagyon meg voltunk elégedve.

Persze ha már Kotorról van szó, nem volt kihagyható, hogy egy pár panoráma képen megpróbáljuk megörökíteni a tájat.

Ez pedig a vár, ahova Viktor annak idején felmászott, egészen a zászlóig, én úgy kétharmad úton egy alkalmas kápolnánál megvártam.

Miután kicsit alábbhagyott az eső, és kisétáltuk magunkat az öböl partján, tettünk még egy kísérletet: Viktor felment az egyik két ház közötti lépcsőn, és megtalálta Kotor még fel nem fedezett, nem kommercializálódott, hanem magánhasználatú szintjét. Próbált fényképezni, széles látószög híján csak a hangulat jön vissza.

Ezt a két képet a véletlen tette egymás alá. De azért érdekes. Egyik oldalon azon dühöngünk,hogy sok a turista, és lihegve szolgálják ki őket, a másik oldalon pedig dühít, hogy a mérhetetlen nagyságú fejlesztési forrásból nem telik arra, hogy ezt az üzemi épületet, és a feltehetőleg hozzájuk tartozó nyomorlakásokat valamilyen módon felújítsák és használják, vagy eltüntessék. Az alternatív felületként való használat persze ideig óráig megoldás, de mióta utoljára láttuk őket, már ezek is romlottak. Ha busszal vagy autóval érkezünk a városba az alagúton keresztül, ez a látvány fogad.

Nem a sajátunk, de jó kis videó - kb nyolc perctől Kotor

Márió és a Kománi tó

Amikor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy Albániába utazunk, nemcsak Kadare művei inspiráltak, hanem az az izgalmas természeti környezet is, amit az interneten található képekről ismertünk. Magas hegyek, nehezen járható utak, hatalmas folyók, duzzasztó gátak, világtól elzárt tavak. Az egyik ilyen nagy attrakció a Komani tavon való hajózás volt. Lehetett olvasni róla számos helyen, főleg nyugati turisták tollából, például itt, vagy itt. Most nem találom a régebbi bejegyzéseket, ezek már azután vagy azzal egyidőben születtek, hogy mi is megjártuk ezt az utat. Nehezen találom azokat a képeket, videókat, amik akkor születtek, amikor még járt a komp, de itt van pl egy jó képsorozat a kompos utazásról. De van azért egy pár a tömegközlekedés ma is meglévő formájáról, a hajóról, ami visz motort, állatot, embert, például ez  vagy ez. És van itt egy jó kis párhónapos leírás.

Az egésszel csak az volt a gond, hogy el kellett érni valahogy a hajót - a komp sajnos már rég nem jár, amióta megépült az új út Koszovó felé - furgont nem találtunk, és azt is meg kellett oldani, hogy még aznap vissza is érjünk Skodrába. Sajnos nincs meg Mario Molla kezdetleges honlapja, amire rábukkantam annak idején, ma már teljesen profi, de nagy öröm volt aztán Skodrában a plakátjaira is rátalálni. Aztán a szálloda nagy nehezen kapcsolatba lépett vele, én emaileztem és üzenetet hagytam a mobilján - végül megszületett a nagy kaland: két és fél óra gyönyörűség az út oda, egy egész napos eksztázis az út végig a tavon. Fényképek nélkül ez nem sokat mond, majd teszek fel később.

Tavaly még Mario maga vitt minket haza, akkor még úgy tűnt, személyesen mindent ő intéz, igaz egy idő után, Vau i Dejesben átadott egy másik sofőrnek (nyilván neki ott volt dolga), de ez a hazaút is nagyon izgalmas volt, az apja öreg mercédeszében ültünk, végig erősen vitatkozott a sráccal, aki a hajót vezette, olykor kicsit féltem, hogy nem figyel eléggé az útra, pedig lett volna mire.

Tehát tavaly volt egy hajó, az Annika, most mint party hajót hírdeti, Celebration Party Boat fejléc alatt látható, körben pad, a teteje nád, egy hűtő, ami nem hűt, de ital kapható. És persze raki, szíverősítőnek. Most ugyanazon a néven egy másik hajó, kb harminc kimustrált busz ülőhellyel, olyan tetővel, amire fel lehet menni, a motor azonnal indul, (tavaly, fél tréfásan, megkérdezték, hogy van-e az utasok között német, mert ez egy német motor, hátha szót tud vele érteni), a sofőr, aki reggel a szállodában felvesz, céges egyentrikót visel, maga az autó is céges, a kikötőben az irodában szintén egyentrikós kislány fogad, ő a menedzser, mint később megtudjuk, ő a pénzügyes.

A nap végén Mario - kalapban - pénzt oszt a csapatnak. Itt meg egy saját kép látható a szűk csapatról, fehér ingben maga Márió.

A többit holnap.

Azóta több holnap is eltelt, innen, itthonról már fel is tudok tölteni egy pár szép képet, hogy ne csak a megváltozott körülményekről, a fejlődésről lelkendezzek. Kérdés persze, hogy mit akarok, további csapatokat küldeni,hogy aztán jövőre fanyalogjak,hogy nem lehet Márióhoz másnapra jegyet kapni, vagy hogy az újraindított komp (amit terveznek) tele van autókkal, és a fierzai kocsmából - ennek píárjára majd visszatérek - nem csak lustán, lassan egyenként megszámolható érkezők és távozók láthatók,hanem megépült a tömegeket kiszolgáló igazi szupermarket, és a gyorsvasút :)

az úton, ez még egy korábbi tó

mindenféle állatok jöttek szembe, olyan kicsi volt a forgalom, hogy nyilvánvalóan mi voltunk a betolakodók

Aztán kiszálltunk egy kis fényképezésre egy tónál, ahol a felszínt még vastag, reggeli pára fedte. Nemsokára beért minket a cég kisbusza egy csapat fiatallal, akikkel aztán együtt is utaztunk, egy részük nem jött vissza velünk, hanem ment tovább a Valbona völgyében fekvő, Koszovóhoz közeli Bajram Curri városába, amit így kell ejteni az azonos nevű nemzeti hős után, akiről itt lehet részletesebben olvasni albánul, illetve google fordításban. Régóta vágyunk oda, de most valahogy megint lemondtunk róla, akik jártak ott, azt mesélték, hogy semmi nincs ott. Minket azonban sokszor pont ez a semmi érdekel.De itt látható egy kép a városról, a mellette levő szöveg netes fordítása szerint a város lakosai öt napig víz nélkül voltak, és mintha a kommentárokból az derülne ki, hogy bizony BC messze van Tiranától. Úgyhogy ha valami igazit akarunk látni, mégis talán el kéne mennünk oda legközelebb. De persze addig meg is kellene tanulni albánul.

Aztán elértünk a kikötőbe, kis helyen, nagy mennyiségű jármű és ember, mi a szokásos helyünkön, a kávézó/étterem fenti részén, ahonnan remek a kilátás, és még a jeges szél is bírható, megittunk egy isteni kávét, vettünk két vizet az útra, és szemlélődtünk. Láttunk például két embert, akik egy kecskét próbáltak szállítóképes állapotra kötözni egy kocsi tetejére. Meg láttunk kis csónakokat, pár helyi utassal, meg megérkezett a menetrendszerű járat, ami hatkor indul Fierzából, meg elmerengtünk, hogy abban a szállodában, amit Mario helyben hirdet és 5-ért lehet aludni, vajon az iroda feletti isteni függőágyra hasonlító fekhelyek vannak-e, és hogy vajon megkockáztatjuk-e egyszer az ott ébredést. Most úgy érzem, feltétlenül meg kéne. Itt jól látható az iroda, amiben még tavaly a nagynénje dolgozott, és a hotel felirat.

Aztán mindeni becuccolt, most nem volt semmi izgalmas, csak hátizsákos és táskás utasok, se motor, se semmi egyéb, viszont mindenki kapott egy konzervkávét és egy bureket. Jólesett. Kb mint a repülőn.

Ő itt Artan, az idegenvezetőnk, Viktor sokat beszélgetett vele. Nagyon jól csinálta a dolgát, ami egyrészt az ismeretek osztása, másrészt a kedélyek szinten tartása volt, a német és a holland utas közti majd hogy ölre nem menő nézeteltérés elsimításában is nagyon jó volt.

Az Annika tetejére is fel lehetett menni, jobban lehetett onnan fényképezni. 

a megfelelő időben kiosztott rakis műanyagpoharak szép árnyékot vetettek a tetőt fedő vászonra

Itt meg Viktort fényképeztem le a hajótérből, ahogy a tetőn fényképez :)

Fierzába érve is az volt az érzésünk, hogy sokkal inkább az állatok használják az utat, mint az autók. Ez a tehén ott lefeküdt, és a többiek körbevették. Az autósok nagyon nehezen tudták átverekedni magukat: dudálás, semmi, kiabálás, semmi, vezető kiszáll, odébbhajtja a teheneket, lassan elballagnak pár lépést, visszaül, indít, a tehén megint ott van.

Most nem ettünk, mert az az egész időt elvette volna, csak beültünk a kocsma árnyékába és kóláztunk. Kb ez volt látható, szemben a szupermarket, elég szegényes kínálattal, előtte néhány körtét áruló ember, balra pedig a benzinkút, felette az étterem.

Erről a tábláról ki lehet sillabizálni, hogy a fejlesztések költségeit milyen forrásból fedezték.

Hazafelé felvettük ezt az embert, három zsák gyógynövénnyel. Zsálya, citromfű és hársfavirág volt, ha jól értettük és éreztük.

Itt meg jött egy másik, felszállni.

Végig a víz mentén láthatóan mezőgazdasági művelés folyik, zöldség, kukorica, gyümölcsfák, olajfák, és sok helyen kinn vannak a méhkaptárok is.

Aztán tettünk egy kitérőt a Thethiből már ismert Shala folyóhoz, Viktor még úszott is egyet a jéghideg vízben.

Az igérettel ellentétben nem szálltunk ki Mario falujában (már késésében voltunk, de minket ez nem zavart), úgyhogy a család egy nőtagja kihozta nekünk a palacsintát. Finom volt.

Ez a kikötő, háttérben jobbról balra az alagút, az iroda, fölötte a függőággyal, mellette a kávézó és a szálloda. Baloldalt, ami nem látszik a képen, az a gát maga.

Itt már csak azért szálltunk ki,hogy sofőrünk elszívhasson egy cigarettát. A cover sztori az volt, hogy vigyünk abból a jó kis vízből, ami itt folyik. Vittünk. A nyolcszemélyes kocsiban kilencen ültünk, Viktor a sofőr mellett, mellettem a kicsit ideges holland házaspár az ötcsillagos szállodából, hátul pedig két turista lány és köztük valami csomagon a cég pénzügyi menedzsere, Romi. Vicces volt, mert míg idefelé a sofőr minden gond nélkül és nagyon kedvesen kommunikált velünk angolul, hazafelé csak Romin keresztül. A lányok hátul nagyon egymásra találtak. Hihetetlen nagy mulatság volt, ahogy a két turista legszükségesebb információkat megszerezte Romitól, aki készségesen belement a játékba. A sofőrök nevéről hamar rátértek a flörtöléshez szükséges albán kifejezésekre, nagy nevetés közepette ismételgették ezeket, sajnos nem tudok semmi felidézni, csak annyit, hogy mintha az egyik sofőrt, azt a helyeset, napsugárnak, vagy kifejezetten szép napsugárnak hívták volna, és hogy nagyon erősen igyekeztek a lányok megtanulni azén tisztellek téged kifejezést, ami nem volt nagyon nehéz, mert a tisztelet albánul is riszpekt, vagy valami hasonló.

Isteni napunk volt, csak sajnos a késés miatt a jazz fesztivál első feléről (összesen két fele volt neki egy izraeli és egy német együttes) lekéstünk, ez csalódás volt, de azért nem bánkódtunk nagyon. Tal Kravitz együtteséről lemaradtunk, de Lebi Derya megvolt, és jó volt. Szereztünk hozzá egy hihetetlen profizmussal becsomagolt húsos pítát, és vettünk sört, így a gyomorkorgás sem akadályozta az élvezetet. 

Ez is szép nap volt.