A kolduskérdés most egy kicsit háttérbe szorul, mert zuhog mindjárt, nagy fekete tömbökben jönnek az esőfelhők. Nyolc óra, nemrég ment le a nap, a sötétség egyre keményebb méretekben, mennyiségben kúszik felénk, sötét és még sötétebb felhők jönnek, pont úgy fúj a szél, hogy ez idejön. A nagy tücskök abbahagyták, a kistücskök ciripelnek csak, a levegőnek esőszaga van, valami komoly dolog közeledik. Úgyhogy valószínűleg ma a kislányok nem táncolnak, a családok elesnek a bevételtől, a túristák a szórakozástól. Mi meg itthon maradunk, olyan ez, ahogy háziasszonyunk, Erika mondja, mint egy rendes téli nap. Télen minden nap ilyen, erős szél, hatalmas sötét felhők. Tiszta depresszió. Pedig mi mennyire szeretnénk egyszer errejárni télen.
Szóval Ada Bojana, bár ez a videó nem igazán adja vissza. A Booking.com képei valamivel jobbak, egy viszonylag kellemes leírás itt:, de talán a mi képeink pár évvel ezelőttről előszedhetők. Elvileg nem lehet fényképezni, persze, hát pucér idegenek fényképezése inkább perverzió, így a házakat, a rendet, a csendet, a nyugalmat, a tiszta tengert sem tudom bemutatni, így csak elmesélni lehet. Amikor egyik évben helyet kerestünk, és az utazási irodában, akiktől évek óta kaptuk az apartmanokat, felmerült, hogy hát ez is van, de hát... Azt mondja a pacák az irodában, hogy igen,hát van ott bolt, de oda is pucéron kell menni, gondolom elriasztásul, mint utóbb világos lett, soha nem járt arra. Belevágtunk, és nem bántuk meg.
De szerelmünk Ada Bojánával már évekkel azelőtt elkezdődött: az albán határfolyó - a Bojana/Buna - ott ömlik a tengerbe, izgalmas madárvilág, megyünk. Elértünk a hídig, gyönyörű, ahogy a Bojana zölden hömpölyög a tenger felé, kétoldalt kalyibák és luxus nyári házak, ilyenek, egymás hegyén hátán egy csomó drága halétterem.
Mi meg megyünk a folyó jobb oldalán, végtelen poros úton, egészen lepusztult házak, épp csak hogy lakható kunyhók, tehenek, kecskék, némi vetemény, fű, nádas, kimustrált busz, kézzel írott feliratok, az egész valahogy nagyon jókedélyű, valamire nagyon emlékeztet, valami minimálra, valami ittmaradt normálisra. A világvégére, ahol elvannak az emberek, iszogatnak, diskurálnak, úsznak egyet, fognak egy halat, megsütik, ilyesmi. És a végén - ezekről van egy csomó képünk régről - egyszer csak halljuk a tengert. Olyan ez, jóhoz hasonlítom, persze, de nem tudom megállni, mint amikor Whakataneban mentünk Áronnal a tenger felé, a homokdűne előttünk, de a hang megelőzte a látványt. Dübörgés volt ott, itt csak tengermoraj. És előttünk a tenger, a nagy semmi homokpart, balra párszáz méterre a folyó vize keveredik a tengerével, meleg szél fúj, egy pár ócska fanapernyő, egy felirat: Ivana, egy cölöpház, benne a hatvanas évek zenéje szól, öreg piások, hobók, halászok és mai rajongóik. Az egyik éppen halat fogott, mutatja, mi itt eszünk először dalmát hallevest, istenien esik, aztán kihozzák az egyik halat, sört iszunk, és azt gondoljuk, ez a világ legjobb helye, innen nem kéne hazamenni.
A mai Ivana néhány képe. Tavaly is voltunk, vagy már tavalyelőtt is az volt, hogy erősen kiépült, sok volt az ember, ástak egy gyerekmedencét, az egész már kezdett olyan alkalmazkodós lenni, lettek ágyak is az ernyőkhöz, tavaly már nem volt meg a gyerekmedence, de katonás rendben ágyak sorakoztak, lett vécé, sok volt az autó a parkolóban, mert az is lett. És alig ihattuk meg a sörünket, mert mint kiderült az asztal már előre le volt foglalva. Az idén eredetileg ide akartunk menni, mégis, ez a mi helyünk, de a buszsofőr - igen, abszolut létezik még ez, a buszsofőr plusz háromért elhozott az FKK bejáratáig - és így bementünk, kettőért jegyet váltottunk a nudista üdülőtelepre.
Az út befelé ismerős, rendezett, csendes, kanyar, jön a lótelep, szemben a kemping, ezzel szemben a közért és az emléktárgybolt, és jön az első pucér ember. Így volt annak idején is, persze, kb itt a határ, valószínűleg ennél kijjebb már csak felöltözve mennek az emberek. A telep mint a régi jugó üdülőtelepek: van egy központi épület, annak idején itt volt a svédasztalos de ültetett reggeli és vacsora, mindkettő ruhában, és sokféle lakóépület, egész kicsi, kétszintes sorház, vagy körben, méhsejt szerűen több ház egymás mellett, körben. Sok zöld, minden tiszta, nincs túl sok ágy, még kevesebbet használnak, családok, gyerekek, sok középkorú és idős ember, egy olasz stílusú parti étterem jó zenével, menüt eszem, ami dalmát halleves, sült hal mángoldos krumplival, salátával, citrommal és isteni fokhagymás, petrezselymes olajjal, Viktor csevapcsicsát, jó az is.
Átnézünk Ivanara, túl sok a napernyő, elvileg átúszhatnánk, a múltkor is átúsztunk, de hogy vigyük a cuccunkat, és nem is vágyunk. Csinálunk egy két képet, majd feltöltöm őket, ha jó lesz a net, aztán vissza. Úszunk, lubickolunk, napozunk, majd újra. Nagyon jó az egész, kevés az ember, tiszta a part, nem olyan, mint a városi strand, ami jó volt amúgy, de ma megint ránéztünk, hát heringek, koszos homokban.
Szóval aki errejár, feltétlenül nézzen be az FKK-ra, még le se muszáj vetkőzni. De úgy jobb. Persze messze van, és emlékeink szerint nem is olcsó, de elképzeltük, hogy a Bori-Peti család hogy élvezné.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése