Andris valami olyasmit mondott nekünk egyszer, hogy rövid az élet ahhoz, hogy mindig ugyanoda menjünk. De valahogy mi mindig ugyanott vagy inkább ugyanarrafelé kötünk ki. Most például már másodszor alszunk ugyanabban a skodrai szállodában, és egy percig sem bántuk meg. A Kaduku ugyanaz, és egyre jobb, Skodra, azaz Shkoder maga pedig szintén. Hát például ezért.
Óvatos bemerészkedésünket Albániába Montenegróból jó pár évvel ezelőtt itt kezdtük, jó volna előszedni a leírásokat és a képeket, és összenézni. Most annyit tudunk összeszedni, hogy Ulcinjból azaz Ulqinból egy kisbusszal jöttünk át reggel hatkor, a határon egy bódénál fizettünk tán tíz eurót fejenként, és nyolcra már a főtéren voltunk. A kisbusz ugyanott felszedett minket kettőkor, addig felmásztunk a főtértől jó messze levő várba, őrült hőség volt, nagy por, mi nem tudtunk még pénzt váltani, a várőr pedig, aki egy sötét boltívben a beengedést intézte egy birkanyáj társaságában nem fogadott el eurót, és egy túrázó német lány megszánt, és kifizette a kétszáz leket helyettünk. A várból a kilátás a Bojana folyóra, aminek itt Buna a neve, lenyűgöző, a másik oldalon pedig a skodrai tó látszik. Ebből szintén nagy szerelem lett később, de azt majd máskor. A vár éppen csak hogy megvan, de találkoztunk teknősbékával, és nagyon izgalmas képeket csináltunk.
A várból vissza már alig volt elviselhető a hőség, a por, az út rettenetes állapotban volt, a lassan kinyitó üzletek előtt pedig aggregátorok berregtek, mert nem volt villany. Végre kinyitott egy bank, váltottunk, és talán megittunk egy sört, abban az utcában, ami mára a történelmi központ, sétáló utca, nagyon, helyenként túl szépen felújítva. Mindenhol férfiak ültek - ez azóta is így van - ahol mi söröztünk, egy idő után megjelent egy öregasszony, de róla kiderült, hogy ő a vécésnéni, felmosott és elment. A romos, lepusztult házak azt sejtették, hogy itt régen nyüzsgő, élettel teli multikulti város volt, vettünk egy pár képeslapot, a hely híres fotósa, Kel Marubi készítette őket. Megcsodáltuk a kínai papír napernyőkkel sétáló asszonyokat, azt éreztük valahogy, hogy határon vagyunk, és határon lenni jó.
Aztán még a nagy buszos nyugatbalkáni körtúránk során (soha többet ilyet) megaludtunk egy szörnyűséges beázott, lepukkant szállodában, közel a város bejáratához. Ugyan nagyon nyomatékosan figyelmeztetett az idegenvezető, hogy ki ne tegyük a lábunkat, csak kitettük, mert elővigyázatosan nem kértük a napi vacsorát, hogy ennyi függetlenségünk legyen a csoporttól - és rábukkantunk egy isteni kerthelyiségre, ahova azóta is visszajárunk minden alkalommal . mint például tegnap este is, és ettünk egy egy pizzát, hallgattuk a zenét, és Tirana sört ittunk. Szépek voltak a fények, halk duruzsoló kerthelyiséges hangulat volt, hatvanas évek szerű fíling.
Aztán jöttünk még sokszor, de ez nem egy skodrablog, úgyhogy csak annyi előre, hogy mielőtt elmegyünk, még lesz egy jazz fesztivál a sétáló utcán, már nagyon várjuk. Viszont sajnos az a kerthelyiség, ahol pár éve Akim Molla és együttese fergeteges performanszán vettünk részt, sajnos áldozatául esett a fejlődésnek, már nincs meg. A mulatság valami ilyesmi volt, persze ez visszaadhatatlan. Mi is felvettük, de azt a közös örömöt, az egymásra nevetést, az egymás hátba döngetését, hogy milyen remek fickó is ez így fogatlanul, akárhány évesen, hogy tudja, azt nem tudjuk visszaadni. Mint ahogy beinvitálták a pincérek a hajléktalan kinézetűt, a másiknak, aki semmikép nem akart bejönni, kivitték a mish-t, hogy legalább ha már kintről hallgatja, a kerítésen kívülről, akkor egyen valamit.
Na hát kábé ezért, ezekért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése