Thethi

Thethi, ahova évek óta vágyunk. A titokzatos mindentől elzárt Észak-Albánia. Amibe Nopcsa Ferenc báró beleszeretett, amit a másik érdekes személy, Edith Durham is nagyon izgalmasnak tartott, annyira, hogy azt írta, hogy ha itt van, akkor nem tudja elképzelni, hogy miért is lenne bárhol máshol a világon. És nyilván Marubi is sok képet készített az itteniekről, a tájról, és a szállodai szobánkban is van egy újabbkori kis kép, ami azt a kis templomot ábrázolja Thethiben, amit magunk is láttunk. A megérkezés a jó pár éves, de a strapát bőven bíró mercedesz kisbusszal elég kemény, az út jó fele nagyon meredek, és életveszélyesnek tűnik. A sokatmondó nevű dangerousroads.org is jegyzi. De a sofőrünk minden gond nélkül megteszi naponta kétszer. A google maps 76 kilométernek mondja, és kb két óra alatt megtehetőnek, nekünk majdnem öt óra kellett. Találtam egy videót ennek az útnak egy szakaszáról, érdemes megnézni. Ugyanez az út motoros szemmel. A benne látható mercédesz furgon, kutyával a tetején lehetett a miénk is. 5.55-nél elhagyjuk Skodrát, és hamar jön a határ.

Úgy távolságra kétharmad úton volt egy megálló, addigra elhagytuk az útépítés elejét majd végét, az út szinte teljesen járhatatlanná vált, fenséges kilátással a hegyekre, az egyik utas itt azt hitte, hogy kb meg is érkeztünk. Nem írok számokat, hogy hány hány méter magas hegyek, meg hogy milyen  messze lehetett ellátni - majd otthon utánanézünk, vagy ha majd itt esik és nem tudunk mit csinálni - de az első kép talán mond valamit a látványról. Körbe körbe. És fölöttünk még magasabbak. Sokkal. De ilyenkor az embert teljesen elhagyja a méretérzéke, ha van ilyen.

Kis ház, egy kocsma saját aggregátorral, fedett előtér faasztalokkal, egy kicsi kutya megkötve, és körben, amerre a szem ellát, hegyek. Sofőrünk sörözik, Viktor szerint azért, mert a reggeli feles ekkorra már égeti a gyomrát, mi megpróbáljuk befogni a látványt agyilag és fényképileg is. 

Amúgy Thethi szépen dokumentálva fenn van a neten, de hiába néztük meg előre, ott egész más. A háztól még jó két óra volt eljutni a faluba, ami elsőre csalódás volt. Nekem. Továbbra is úttalan utak, de semmiféle romantika, csupakő folyóvölgy, benne csörgedez némi víz, házak, jó  nagy távolságban egymástól, kecskék, bírkák, tehenek, és harminc fok. De aztán egyszercsak hatalmába kerít a dolog: körben hatalmas hegyek, de magunk is kb. nyolcszáz méteren, bejönni normál halandónak lehetetlen, bár abból, hogy az úton lefele egyre másra hotelnek hírdetett szállások, egyike másika kifejezetten stabil minőségű, következtetni lehet, hogy talán tényleg van itt rendszeres közlekedés. Kifelé pedig, ahogy háziasszonyunk Róza elmondja, az út nyolcvan kilométer. A hegyen át Valbona felé 14 óra, másnapi asztaltársaink közül kettővel találkozunk a Komani tavi hajózáson, ők nyolc óra alatt tették meg, teljes menetfelszerelésben - szóval mindenképpen elmondható,hogy jó időben is kihívás, de esőben, télben tényleg jól elzárt hely. 

A kisbusz letesz délfelé, másnap jön értünk kettőkor. Ez a házunk

Kapunk egy szobát, a ház elvileg kész, gyakorlatilag azért nem annyira, viszont van fürdőszobánk, zuhanyozni majd nagyon jólesik amikor visszajövünk a hegyről. Kapunk egy német nyelvű könyvet benne séták részletes leírása, térképpel - Róza mondja, hogy jól vannak jelölve az utak, ne izguljunk. Nekilódulunk a négyórásnak mondott útnak, előtte még kapunk egy jó kis zöldséglevest, gyönyörű kilátás mindenhonnan, valóban jó jelölések

A kirándulás isteni volt, úgy számoltunk, hogy akármi lesz, két óra múlva visszaindulunk. Így kerekedett egy jó fárasztó út, érzésünk szerint jó magasra eljutottunk. A könyvnek azt a bizonyos jó tanácsát, mi szerint itt és itt az út két idős ember kertjén keresztül vezet, menjünk csak bátran, nem igazán tudtuk megszívlelni. Nem voltunk biztosak benne, hogy pontosan melyik is az a kert (minden útjelzés piros, a jelölő oszlopokon vannak más, mondjuk kék jelzések is, de ezeket nem láttuk), jobbnak láttuk az úton maradni. Másnap, amikor dél felé indultunk, világossá vált, hogy van egy csomó szolgalmi út, kertek, körülkerített legelők mellett, vagy éppen magán a határmezsgyén vezető ösvények, de hát ezeket egyedül nem tudtuk volna megtalálni. Így jött velünk szembe egy nagy elszabadult  tehén – kitérni nem lehetett előle, az út nem volt egy méter széles – a gazdája úgy szaladt utána visszakergetni. A kérdés az volt, hogy meneküljünk vagy fényképezzünk.

Ez a tehén, már a helyén.

Szóval legközelebb jobb erőnléttel, komolyabb térképészeti ismeretekkel, jobb cipőben, mindenképpen.

Este hatalmas vacsorát kaptunk, oldalast egy csomó  mindennel, sört, bort, zöldséget, gyümölcsöt. Az asztaltársaság: egy amerikai srác, aki velünk érkezett, és a kertben verte fel a sátrát, egy  (nem minket, a másikat) idegesítő amerikai srác, egy ötvenes svájci eus szakértő, Stephan, a feleségével, utóbbi kettő valahogy a titkosításnak és a titkosítás megfejtésének volt a szakértője, a feleség, Rekula, lisztérzékeny, és ezért résztvett az ételek készítésében, hogy nehogy valahogy liszt kerüljön bármibe is, egy francia pacák a nagyon helyes tizenpár éves lányával, és egy meghatározhatatlan korú, de mondjuk huszonéves koreai lány.

Egy ilyen közös étkezés mindig nagyon érdekes, imádjuk hallgatni, bár Viktornak most nem volt hozzá sok kedve. A nagyfiúk vitték a szót, aztán kiderült, hogy vannak bizonyos étkezési szokások illetve kényszerek, eljutottunk oda, hogy a kislány mamája például nem eszik meg semmit, amit nem ismert életében jól, azaz pontosabban aminek a jóltartásáról nem győződött meg. Azaz csak olyasmit eszik, a ami életében jól érezte magát. Mások meg nem esznek olyasmit, amit a megevéshez meg kellett ölni, így búzát sem, mert az sikolt, ha learatják. Szóval jó volt,nyelvgyakorlásnak is beillett, sokat nem kellett, lehetett beleszólni.

Ha már nyelvgyakorlásról esett szó, ezt a hírdetményt a templomnál találtuk: angol nyelven hirdet gyerekeknek való nyári tábort.

Aztán éjszaka esett, ahogy azt megírta a weather.com, reggelre kelve szép képeket csináltunk az ablakunkból, egy kávé, zöldséges reggeli, és irány a kétórás túra, beleértve a templomot és a kulát, a tornyot, ahova ugye a vérbosszú elől zárkóztak be az emberek. Megnéztük a múzeumot,

meghallgattuk háziasszonyunk narratíváját arról, hogy az egész vérbosszú ügy csak az újságíróknak érdekes, igazából ezek főleg házak, amiben az emberek így laktak, és hát valóban, az itteniek nagyon békés népek, de ha határvita van, vagy szerelemféltés, vagy bizonyos dolgok eltulajdonítása, akkor bizony hát nem ismernek tréfát. És amíg volt a kanun, ott van képen, láttuk a múzeumban,



addig azt szépen betartották, és nem volt gond, mert ott le volt írva,hogy mit kell tenni, ha ez és ez van, de most már nem tartják be. Erről még mástól más dolgokat hallottunk, nyilván az albán téma egyik fókuszpontja ez, de most sem sikerült igazán megtudnunk az igazat.

Utunk során eljutottunk oda, ahol a patakon, ami addigra már elég szépen felduzzadt, nem lett volna egyszerű átmenni, így kimaradt a vízesés és a kanyon, de így is nagyon szép volt.

Ez egy elhagyott régi lakóház lőréssel.

Ott a furgonunk

Ezek a kecskék felmásztak a kerítésre

A sofőr mutatta, hogy hó van odafent, és tényleg.

Gyors ebéd, spagetti zöldséges szósszal, a svájciak maradnak, a két amcsi srác, akik közül az agresszívebbet sofőrünk széles Obama felkiáltással üdvözöl, és a koreai lány  velünk jön. Egy út tíz euró, azaz ötvenet keres hazafelé a fickó, idefelé tele voltunk, biztos így is megéri. Még találkoztunk vele a faluban, két dinnyét szállított le valahol, biztos tele van ilyen megbízatásokkal.

Idefelé még utastársunk volt egy háromgyerekes holland család, őket láttuk még sétálni a faluban, a pici nem lehetett kétéves, a nagyobb lányok négy-hatévesek. A nagyok gond nélkül bírták az utat, Boriékra gondoltunk, végülis bizonyos ridegtartás mellett – a skodrai tóparti kempingből jöttek eleve – a gyerek sokat kibír, tiszta levegő, csodás táj, szóval, Bori, Peti, Lotti, Vili, Liza – melegen tudjuk ajánlani az albánalpokat.

Idefelé jött velünk egy ötvenes holland pár is, ők kinézték a térképen, hogy hol van a legmagasabb, 2600 feletti csúcs, elhelyeztek Rózánál egy kis fekete cuccot (talán a feketedobozukat, ha odavesznének, abban van minden) és nekivágtak.

Végülis az utak nem néptelenek, mi is számos túrázóval találkoztunk, egy cseh csapatról például kiderült, hogy motorral jöttek. Kell vinni vizet, bár az is folyik ott fenn rendesen, és csak idő kérdése, úgy tűnik, a távok megtehetőek. (persze ez innen, ahol írom, az ulcinji tengerparti szobában, biztonsággal elmondható J

A google+ csinált ezekről a napokról egy összeállítást, nem tudom, átjön-e innen, elvileg így még jobb, mint ha filmeket csinálnék. A google location history-ja sajnos nem tudja megmutatni, hol is jártunk pontosan, pedig kiváncsi lennék rá.

Itt egy motoros film az útról.

Itt meg az instagram , ahol egyre több fotót tesz fel a thethi-guide.

Azóta láttunk filmet Tünde jóvoltából az Ozone tv networkön, megelégedetten dőltünk hátra, mert a nyegle műsorvezetőnél mi többet és több érdekeset tudunk, de azért jó volt viszontlátni az utakat, tájakat.