Hogy nehezen lett meg a kompkikötő, az a mi hibánk, mert ahelyett, hogy mentünk volna szépen a parton és előbb utóbb eljutottunk volna oda, bementünk mindenféle utcákba, fényképeztünk, ámultunk, bámultunk, tekeregtünk. A Bed&Breakfast tulajdonos, ahol reggeli ugyan nem volt, de ez most nem lényeges, így sokkal jobb volt, mutatta lazán az irányt, hogy menjünk egyenesen előre, és ott lesz. És ott is volt. Meg is láttuk ott rögtön a gyönyörű nagy kompot, a Francescát, és el is indultunk felé. Ránk is kiabált rögtön egy ember, hogy nem úgy van az, a többit nem értettük, csak azt, hogy valami busz. Nem cifrázom, a végére kiderült, hogy van egy kikötői busz, ingyenes, és az majd elvisz arra a helyre, ahol ebből a papírunkból, amit otthon nyomtattunk ki, igazi jegy lesz.
A szokásos módszert alkalmaztuk, ami mindig beválik, minél több ember jön össze, hogy együtt hívja a buszt, annál biztosabban megjön. De Viktor úgy döntött, nem árt, ha megkérdezi egy épületben, amire többek között az Albánia szó is ki volt írva. Benn a hajótársaság irodájában volt is egy szimpatikus fiatalember, aki elmondta, hogy igen, ők az iroda, de a jegyet nem ők adják, hanem szálljunk fel a buszra. Nagyon sokat ment a busz, elértünk a kikötő másik végébe, irodák sorban, mind jegyet árul, érvényesít, a becsekkolást intézi. Az már a mi hibánk volt, hogy útlevél nélkül mentünk jegyet intézni. Úgyhogy eltöltöttünk egy kis időt ott, mire kiderült, hogy vissza kell jönnünk, megeskettük a kisasszonyt, hogy este kilencig nyitva vannak, és nekilódultunk a tengerpartnak, a Pene e Pomodori nevű strandnak, amiről nem kell sokat mesélni, jó volt a víz, jó volt az ennivaló, a sör, és az egész valami úniós projekt keretében szabadstrand volt. Nem sokat vacakoltak az átöltöző fülkékkel, ki volt ugyan rájuk írva, hogy nem vécé, de mivel vécé eldugva és máshol volt, hát bizony már sokan használták annak, mire mi öltözőnek használtuk volna.
Második nekifutásra, szépen lestrandolva, lezuhanyozva, bokorban átöltözve, már a böröndjeinkkel felszerelve gyorsabban odaértünk, bennállt a busz, rohanás, elértük, pihegünk, mire Viktornak eszébe jutott, hogy meg kéne kérdezni, hogy vajon ez a busz visz-e oda, és ha odavisz, nyitva van-e az az iroda, ami a papírunkon van. Ugyan még csak öt óra volt, a hajó indulás meg 11-re volt várható, de biztos, ami biztos.
Az ember, akár még hivatalosnak is volt gondolható, mondta, hogy nem, az iroda bezárt, és most itt adják a jegyet. Buszról le, öt percen belül megvolt a jegyünk, ugyan nem a Francescára, hanem a Claudia nevűre, mint később kiderült, de nem csak mosdós, hanem mosdós, vécés és zuhanyozós,kétszemélyes kabinra. Még kényelmesen fényképezgettünk a városban és megittunk két búcsúsört, gyors, könnyű becsekkolás, a hajón, mint egy hotelben recepció, kínai kislányok, a kabin pont olyan, amilyen kell, tiszta, gusztusos, jó a zuhany, némi késéssel indulunk, még volt idő másfél órát aludni, aztán az indulást végigfényképeztük, nemcsak a recepción, hanem a fedélzeti hajósok, vagy hogy hívják őket, között is sok a kínai (na, a könnyebbség kedvéért, ferdeszeműek bocs), aztán alvás. Hat körül rohanás a fedélzetre, a nap már fent, készült egy két vicces szelfi.
A feni még indulás előtt, a lenti napfelkeltekor, a többi magától értetődik.
Hét körül már a kikötőben lavíroztunk, úgyhogy gyors zuhany, pakolás, nézegetés, és kikötés után gyakorlatilag fél órával már Albániában is voltunk. Mindent összevéve 36 ezer forintért volt egy kilencórás hajóutunk, egy szobánk, szerintem méltányos. Máskor is így fogunk utazni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése