Skodra

Megérkeztünk haza. Skodra már valamennyire otthon, amennyire a Hotel Kaduku is. Az egész sztori a Kaduku családról - híres fogorvos, a háza és rendelő megvan, látható, a képekkel illusztrált családfa a hotel recepcióján, lenyűgöző. A fiú, aki tavaly még abban volt, hogy mivel ő itt lakik, nem jár taxival, így nem tudja a taxi árakat, mára már kikupálódott. A recepcióról azonnal összekötnek a Thethi-be vivő kisbusz sofőrjével, majd a helyi szállásadónővel, megszervezik az utunkat, mint ahogy már gond nélkül tudják, hogy ha az ember a Komani tóra akar menni, akkor Mario Mollát kell hívni. És hívják is.  Máriónak sokat javult a reklámja tavaly óta, tele van vele a város, csak azt sajnálhatjuk, hogy most már üzemszerű lesz a működés, és nem őmaga hoz majd haza, -pedig az volt az igazi.

Skodra nagyon sokat szépült, nemcsak az eredetihez képest - a főutakon a járdák alaposan leműkövezve, és sehol egy generátor, hanem tavalyhoz képest is: tovább szélesedett a rekonstruált terület, egymást érik az éttermek, kocsmák. Kedvencünk, a múzeum étterem kissé elsápadt a nagy fejlődés mellett, de örömünkre megvan a Marco Póló, amiről azt hittük, bezárták, itt hallgattuk annak idején Aqim Mollát élőben.

Bomlik ki a város szépsége, sok rétege van, mindegyik háznál kibontanak valamit, ami érdekes, szép, jó nézni.És most a Marubi fesztivál, ami arról szól, hogy tele van a város kinagyított plusz éves fényképekkel, lehet nézegetni, összevetni a maival. Látszik, milyen fontos, komoly hely volt Skodra, mennyiféle ember élt itt, milyen üzleti és társas élet folyt, egyszerűen kincs egy ilyen gyűjtemény.

És ez az, amin először húztuk fel magunkat: nem lehet megtalálni magát a gyűjteményt. Tábla jelzi, hogy merre, aztán megkérdezzük akárkitől, mindenki mást mond, a fesztivál központi helyszínén két ember két helyre teszi a helyét a térképen. Aztán a végén megtaláljuk egy modern ház kocsibeállója fölé ki van írva, hogy itt valami művészeti izé van, bemegyünk, ott egy hátsó udvar vasajtaja fölé már ki van írva, hogy ez a gyüjtemény, de még akkor is tétovázva megyünk fel a lépcsőn, mintha egy lakóházba, és ott a folyosón, ahonnan irodák nyílnak, hatvan felújított beüvegezett Marubi kép. Mintha egy régi  falusi tanácsháza folyosójára keveredtünk volna, jön egy ember, kezünkbe nyom egy angol nyelvű gyengén sokszorosított papírt, leírás Marubiról, a családról, és a képek címe sorszám szerint. Fizetünk kétszáz leket fejenként, csinálunk pár fotót, na ezt nem szabad, teljesen abszurd, amikor a Momában is lehet már fényképezni, és végülis ezek nem az igazi eredeti képek, hanem reprodukciók, na mindegy, mikor mondom a pacáknak, hogy oké, nem fényképezünk, de mégis, hát hogy van ez, hogy ezt a hatalmas dolgot nem lehet megalálni,mert nincs kiírva, hogy hol van, a vállát vonogatja. És folytatódik a fel-alá rohangálás a folyosón, mindenki aki kijön a szobából gondosan kulcsra zárja az ajtót, ezért nem csak rohangálás van, hanem kulcscsörgés is, mikor megkockáztatom, hogy esetleg valami katalógus, könyv, vagy valami ... Előhöz egy tízezer forintba kerülő, többkilós albumot, mondom, mi nem autóval vagyunk, nincs valami könnyebb, mondjuk egy cédé .... Nincs. Kész passz. Teljesen egykedvű, neki aztán édesmindegy. Aztán az utolsó nap aztán kapunk 1200 lekért egy nagyon szép könyvet, a fesztivál részeként jött létre, nem igaz, hogy a múzeumban nem tudtak róla, hogy van ilyen. A szállodás fiú, akit tavalyról csak Phoebe öccseként említünk egymás között, mert a Jóbarátokból ismert kicsit félnótás fiúra hasonlít, azt mondja, hogy tervezik a sétáló utcán a múzeumnak az új épületet, talán ezért nem lehet megtalálni a régit...

Hát nem tudom. Remény persze van,  mintha kezdene kiderülni, hogy itt sokminden szép dolog van, nemcsak nekünk, amiről érdemes beszélni, érdemes az idegent tájékoztatni, szóval lehet, hogy jövőre már tényleg mint Marubi városáról hallunk majd Skodráról. És ami még nincs, jövőre talán a tóra is talán ki lehet menni hajóval, mert erre eddig még nem jöttünk rá, hogy hogy lehetne.

Miklósékkal jártunk ott, istenit ettünk egészen közel a montenegrói határhoz, de hajókikötőnek nyoma sem volt, illetve nyoma volt, kifejezetten romos állapotban, voltak ugyan szállodának nevezett épületek, de nem volt igazán az embernek kedve odamenni, bár a táj nagyon szép.

Kicsit összevissza beszélek, és még visszatérünk ide, mert nyilván egy csomó minden eszünkbe fog jutni, de gyorsan még egy pár jó dolog.

Az egyik a kávézók kitelepülése: közparkokban asztalok, székek, és az út másik oldaláról ide hozza ki a pincér a kávét, vizet, és a rakit. Főleg férfiak, reggeltől estig, talán csak enni mennek haza, időznek, csendesen beszélgetve, kvaterkázva. Ebben a melegben ez ideális helyszín, mi is kaptunk Giovannitól, a Luxemburg Café pincérétől olyan olasz kávét két üveg vízzel 200 lekért, hogy Olaszországban sem nagyon kaptunk volna jobbat. Isteni volt.

A másik, hogy ugyan Aqim Molla nem volt ott, de a Marco Pólóban a pincér felismert. Degeszre ettük magunkat qebabbal, ami itt ugye csebabnak hangzik, és kis csevapcsicsik egy elég füstös és büdös hordozható faszén grillen sütik, majd egy otthoni lábaskában tárolják, puha fehér albán kenyeret adnak hozzá. Nekünk tányérban hoztak, de normál esetben újságpapírra terített szalvétára tálalják.

Az is jó volt, hogy míg Phoebe öccse nem adta jelét, hogy megismerne, a lány, akinek nem tudjuk a nevét, megismert és mosolygott.